Az NRA-tagok imádni fogják a A megtisztulás éjszakája: Választási év című pocsék ál-politikai horror-thrillert”. A „Választási év” szlogenje akár az is lehetne, hogy „az egyetlen dolog, ami megállítja a fegyveres rosszfiút, az a fegyveres jófiú”.
„A megtisztulás éjszakája: Választási év” nem csak arra buzdítja a nézőket, hogy ujjongjanak, amikor a , a kormány által szentesített ünnepnapon, amikor a polgárokat arra ösztönzik, hogy bűncselekmények elkövetésével „megtisztuljanak és megtisztítsák” magukat, lövöldöznek, elgázolják, felrobbantják vagy halálra szurkálják őket. James DeMonaco író/rendező (a legutóbbi két „A megtisztulás éjszakája” film) morális pózolással is hergeli a nézőket, amikor a munkásosztálybeli karaktereket képmutató politikusokkal, európai „gyilkos turistákkal” és más szlogeneket hangoztató rosszfiúkkal állítja szembe, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az erőszak amerikai szórakozás.
Ha ez igaz, akkor DeMonaco filmje az általa kigúnyolt állapot kiváló példája, az amerikai exploitation mozi egy bűzös szelete, amely szidja a nézőket, miközben hatástalanul őrjöngésbe kergeti őket. Ez a film egy csúnya provokáció, amely különösen durva az olyan nemzeti tragédiák fényében, mint a nemrégiben Orlandóban történt lövöldözés.
Mivel ez a második folytatása DeMonaco viszonylag tűrhető „A megtisztulás éjszakája:”-nak, a „A megtisztulás éjszakája: Választási év” nem fejleszti vagy bővíti jelentősen az eredeti film alapfeltevéseit. Az Amerika Új Alapító Atyái (NFFA), a szegényeket elnyomó kékvérű politikusok karikatúraszerűen gonosz csoportja még mindig valahogy irányít, és még mindig arra használják a Tisztogatás éjszakáját, hogy a saját zsebüket tömjék. Így Charlie Roan szenátoron (Elizabeth Mitchell) múlik, hogy megállítsa a Purge Nightot – feltéve, hogy túléli. Az NFFA célpontja Roan meggyilkolása, így a testőr Leo Barnes (Frank Grillo) és a munkásosztálybeli járókelők, Joe (Mykelti Williamson) és Dawn (Liza Colon-Zayas) feladata, hogy életben tartsák a szenátort.
Az alapvető probléma ezzel a forgatókönyvvel az, hogy a Választási év című filmben az erőszak csak szelektíven csúnya. Egyrészt a filmet mintha sörösüveg-szűrővel forgatták volna, és a sorozatban megszokott rázós kézi digitális fényképezéssel takarják, ahelyett, hogy az akciójeleneteket rendeznék. De a filmben az erőszaknak nemcsak katartikusnak, hanem egyenesen közönségcsalogatónak kellene lennie. Roan ugyan szépen beszél, mégsem tiltakozik túlságosan, amikor Leo és szövetségesei úgy állítják meg a rosszfiúkat, hogy megölik őket. Az NFFA – akik nem igazán hasonlítanak Donald Trumpra, annak ellenére, hogy a film szlogenje „Keep America Great” – elvileg azért rossz, mert a szájuk mindkét oldaláról beszélnek.
De miközben a vezetőik tiltakoznak, hogy nem „képmutató” a tisztogatás, mert az erőszak „megtisztít”, nekünk élveznünk kell, ahogy Dawn elintézi azokat az általános rosszfiúkat, akiket Leo nem tud. Lehet, hogy semmi lényeges különbség nincs Leo és az NFFA módszerei között. De a hatékony szatírára vonatkozó állítások elszállnak az ablakon, amikor a gonosztevők az erőszak amerikai természetéről kiabálnak, és az egyetlen válasz, amit kapnak, az egy szörnyű halál.
Másrészt, mit is várhatnánk egy olyan filmtől, amely az olyan kékgalléros hősöket, mint Joe és Dawn, a haladás jelképes jeleként kezeli? Annyi minden baj van ezzel a filmmel, a suta vizuális sémától kezdve a Hans Zimmer-elit zenéjéig (próbáld meg úgy hallgatni a film klaxonszerű zenéjét, hogy ne Zimmer „Inception” braaahm-intenzív zenéje jusson eszedbe). De a legrosszabb az, hogy megpróbál úgy viselkedni, mint egy film azokról és azokért, akiket Jarvis Cocker híres módon „közönséges embereknek” nevezett. Dawn egy személyiség nélküli, fenékrúgós hősnő – egy pillantással és egy pisztollyal boldogul -, de Joe gyűlölködően sztereotip.
Őt furcsa módon az teszi emberivé, hogy meg kell védenie a bodegáját, amelynek a Purge Night prémiumai rejtélyes módon az egekbe szöknek közvetlenül a Purge előtt. De Joe dialógusainak nagy része nyilvánvaló, néha sértő, mint például amikor Joe csoportját bandatagok veszik körül, és ő azon siránkozik, hogy olyanok, mint egy vödör sült csirke, amit egy csapat „néger” fog megtámadni. Joe a „néger” szó használata elvileg barátságos, nem pedig sértő, de háromszor is használja, hogy megalapozza örökmozgó hitelességét.
Hogyan bízhatnának a nézők egy olyan filmben, amely Joe faji hovatartozását olcsó poénként használja? Joe még Leót is megmenti azzal, hogy elárulja, hogy valaha bandatag volt. Joe egyik törzsvendégét pedig csak két dolog érdekli: „punci és gofri”. Pont erre van szükségünk – egy újabb filmre, amely a feketéket a rasszista trópusok szemüvegén keresztül szemléli.
Hogy igazságosak legyünk: az alantas humor, a rasszizmus, sőt a kegyetlen erőszak is elméletileg alkalmas lehet arra, hogy a politikai haragot hatékonyan és nyugtalanító módon fejezze ki (bizonyítékként lásd Rob Zombie „The Devil’s Rejects” című filmjét). De csak egy igazán szánalmas és igen, képmutató film csipkelődik az egyik kezével, amit a másikkal kínál. A „Választások éjszakája” semmi különleges, átgondolt vagy érzelmileg bevonó nincs benne azon az alapvető igényen túl, hogy gombokat nyomogasson, és felcsigázza a nézőket. A jófiúk valójában rosszak, a rosszfiúk pedig túl homályosak ahhoz, hogy gyűlöletesek legyenek. Szavazzanak a pénztárcájukkal, és nézzenek valami mást.
A megtisztulás éjszakája: Választási év filmről további érdekességeket itt találhatsz.
A megtisztulás éjszakája: Választási év teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.