Aladdin kritika és filmelemzés (2019)

Aladdin filmértékelés és vélemény

Az új élőszereplős „Aladdin” egyik öntudatos pillanatában az egyik szereplő három másik szereplő vázlatát tartja a magasba. A vázlat egy vonalrajz, amely az 1992-es „Aladdin” című animációs sikerfilm stílusában készült, amely az önök által is látott film alapja. Egyszerű, szórakoztató és közvetlen, inkább arra törekszik, hogy élvezetes legyen, mint arra, hogy „valódinak” tűnjön.

A Guy Ritchie által rendezett remake, amelyben Will Smith veszi át a néhai Robin Williams helyét a Dzsinn szerepében, megfordítja ezeket a prioritásokat. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem szórakoztató, mert néha az – csakhogy sokkal gyakrabban nehézkes, foltos, kanyargós és általában híján van az ihletnek. Ez egy táncoló elefánt film. Van benne néhány tisztességes mozdulat, de nem mondhatnánk, hogy könnyedén áll a lábán.

A John August („Big Fish”) által írt és Ritchie által átírt film, Alan Menken (és a néhai Howard Ashman) zenéjével és dalaival, valamint néhány eredeti dallal, amelyekkel a filmet a legjobb eredeti dal Oscar-díjra kívánják esélyessé tenni, sajnos tökéletesen illusztrálja Josh Raby egyik megállapítását, amely összefoglalja a Disney-játékfilmek és a számítógépes animáció e korszakát: „A CGI-t arra használni, hogy a kifejező animációs filmekből fotoreális rebootot csináljunk, olyan, mintha varázspálcával kenyérpirítót készítenénk”.

Ez az „Aladdin” még mindig a vicces-érzelmes-ihletett történet egy szegény „utcai patkányról”, aki egy varázslámpa és egy varázsszőnyeg birtokába jut, megidéz egy nagy kék dzsinnt, és belevág egy tervbe, hogy elnyerje egy hercegnő szívét, és megakadályozza, hogy egy gonosz vizír ellopja a királyságot a hősnő apjától. Legalább két potenciálisan jó és némileg eredeti felvétel küzd ki ebből a remake-ből és érvényesül.

Az egyik az a történet, ahogy a dzsinn kötődik Aladdinhoz (Mena Massoud), és megpróbálja biztosítani a saját szabadságát anélkül, hogy megszegné a dzsinn/mester szabályait. A másik a hercegnőről, Jázminról (Naomi Scott) szól, aki nem csupán egy lelkes feminista, aki szívesen öltözik parasztnak és lóg a közemberekkel, de úgy tűnik, kész agitálni a képviseleti demokrácia mellett, ha a megfelelő irányba lökik. Egyiküknek sem adatik meg azonban, hogy sokáig a reflektorfénybe kerüljön.

És ez nagy kár, mert az utóbbi időben a Disney-stúdiók néhány legmeggyőzőbb (bár nem a legnagyobb bevételt hozó) „élőszereplős” animációs film-remake-je olyan alkotás volt, amely a kissé kevésbé kedvelt címekből (mint A dzsungel könyve, Pete sárkánya és a Csipkerózsikát a boszorkány szemszögéből újragondoló Maleficent) indult, és olyan műveket hozott létre, amelyek inkább tűntek kísérő daraboknak, sőt, inkább szubverzióknak, mint remake-eknek.

Ez a film olyan szolgaian ragaszkodik a kitaposott ösvényhez, hogy amikor letér róla, az olyan, mintha az egész film egy pillanatra kiszabadult volna a rabságból, mint a dzsinn a lámpából. Will Smith az egyetlen nagy sztár a szereplőgárdában, így valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy ő kapja a keretet (ő egy tengerész, aki Aladdin történetét meséli két kisgyermekének). Amikor nem arra kérik, hogy az 1992-es változat igazán jó szövegeit, poénjait és szituációit adja elő újra – ami valószínűleg a játékidejének 70%-át teszi ki -, akkor a szerepre rányomja a saját bélyegét.

De a lehetőségek szűkösek, így amikor Smith eltér a szent szövegtől – főleg érzelmes pillanatokban, és a párbeszédektől függő vígjátéki jelenetekben, ahol Ritchie megmutathatja, hogy milyen ügyesen tud okoskodni -, a pillanatok nem gyűlnek össze markáns alakítássá. Csak úgy lógnak ott, és nem érződik, hogy a film létjogosultságától elszakadtak volna, ami nem más, mint az, hogy az embereket azzal az ígérettel csalogassa be a mozikba, hogy ugyanazt látják, amit már tudták, hogy szeretnek, csak egy kicsit másképp.

Smith színésztársai ugyanebbe a problémába ütköznek. Massoudnak van egy olyan komikus energiája, ami mindig ragyog, amikor nem kell egyszerűen csak animációs megfelelője ikonikus pillanatait eljátszania. Ugyanígy Naomi Scott Jázmin hercegnőként, akinek vad méltósága van, és nem tehet arról, hogy a nagy eredeti száma – a „Speechless”, egy dal a nők patriarchátus általi elhallgattatásáról, amelyet két férfi, a „La La Land” és a „Dear Evan Hansen” zeneszerzői, Pasek & Paul írtak – úgy érzi magát a filmbe ékelődve, mint egy ajtótámasz.

(A dal motivációja azonban sokkal organikusabb, és talán őszintének és erőteljesnek tűnt volna, nem pedig opportunistának, ha a film erre épít, vagy még jobb, ha a történet középpontjába helyezi őt). Marwan Kenzari alakítása az alattomos vizír Dzsafar szerepében tér el a legmarkánsabban az eredeti filmtől. Kenzari megpróbál valami olyasmit létrehozni, ami közelebb áll egy antihőshöz, mint egy hagyományos rosszfiúhoz, és bár ez végül inkább csak egy riff vagy egy hangulat, mint egy erős karakterizáció (az írás cserbenhagyja őt, mint minden karaktert), a második részben valóban félelmetes. A kisgyerekek rettegni fognak tőle.

A nyitó „Arabian Nights” számtól kezdve a „Friend Like Me”, „A Whole New World” és azon túl a főbb jelenetek többsége ugyanaz, bár van néhány friss csavar, különösen az utolsó félórában. Ez az „Aladdin” két óra nyolc perc hosszú, 37 perccel hosszabb, mint az eredeti. Ez is része a mozifilmek tendenciájának: talán a speciális effektekkel operáló blockbusterek egyre hosszabb átlagos játékideje válasz a túl drága jegyek miatt érkező panaszokra, ami valójában azt jelenti, hogy a reálbérek nem emelkedtek jelentősen a hetvenes évek eleje óta: a hosszabb film = „többet kapunk a pénzünkért”, és így igazolja, hogy a gyerekeket is elvigyük, esetleg még vásároljunk is valamit a büfében.

A filmkészítés kiábrándítóan gyalogos: néhány hosszú, CGI-vel összefűzött beállítás, néhány „veszélyes” üldözési jelenet, amelyeket CGI-vel egészítettek ki, néhány zeneszám struccokkal, elefántokkal, majmokkal, tevékkel stb., mind CGI, és Smith dzsinnje, aki a képkocka körül suhog, széles és CGI-vel kiegészített törzsével és vállaival forog, billeg és vonaglik, miközben egy furcsán olcsónak tűnő csillámcsíkot hagy maga után. A korai hírek szerint a film foglalkozni fog az eredetivel szemben felhozott idegengyűlölet és rasszizmus vádjaival, de nincs túl sok bizonyíték arra, hogy a filmkészítők valóban bajlódtak volna ezzel.

Könnyen lehet, hogy a filmet látva senki sem fogja úgy érezni, hogy bármi is kimaradt volna. A közönség, akivel együtt láttam egy előzetesben, úgy tűnt, enyhén élvezte, bár ilyen körülmények között nem lehet tudni, hogy tényleg a film nyerte-e el őket, vagy az a tény, hogy a jegyek ingyenesek voltak. Az Aladdin és a Dzsinn közötti néhány vicces, komikus párbeszédtől eltekintve a legtöbb, legjobban működő rész az eredetiből származik.

Mint az utóbbi idők Disney-remake-jei esetében gyakran előfordul, úgy tűnik, ez is ugyanannak a tévhitnek a híve, amely a filmipar többi részét is érinti, különösen a sci-fi kalandfilmek, szuperhős-elbeszélések és mesék esetében: ha animációs film, azaz „rajzfilm”, akkor az valahogy nem „igazi film”, és így nem érdemli meg azt az automatikus tiszteletet, amelyet a legdrágább és legjobban reklámozott mozgóképek kapnak, és nem olyan hiteles azok számára, akik fizettek érte.

Mindez szintén furcsa, tekintve, hogy az ilyen filmek mennyire CGI-függők, még akkor is, ha a hegyeket, épületeket, tigriseket és papagájokat egyesekből és nullákból próbálják minél „valóságosabbá” tenni. Az „Aladdin” végül is semmivel sem realisztikusabb, mint a „Star Wars – I. epizód: A fantomfenyegetés”, amely 20 évvel korábban jelent meg, és hasonlóan vázlatos számítógépes képekkel készült.

Úgy tűnik, a közönség és az őket kiszolgáló filmkészítők is ezt szeretnék, hogy a filmipar errefelé haladjon. Kenyérpirítók, ameddig a szem ellát.

Aladdinról érdekességek itt találhatók még.

Aladdin teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.