Amikor bárki megkérdezi tőlem, hogy milyen az Aquaman, mindig megemlítek egy korai jelenetet, amelyben az egymással szemben álló atlantiszi erők összecsapnak, és vitatkoznak a királyság jövőjéről. Az egyik oldal páncélozott csikóhalakon lovagol, amelyek nyüszítanak. A másik páncélozott cápákon lovagol, amelyek üvöltenek. Az “Aquaman” ugyanúgy törődik a tudományos pontossággal, mint a “Spongyabob Kockanadrág”. És ez az egyik ok a sok közül, amiért szeretem.
Ügyesség kell ahhoz, hogy olyan nevetséges legyen ez a film egy félig ember, félig atlantiszi hercegről, akit a szárazföldön Arthur Curryként (Jason Momoa) ismernek, anélkül, hogy úgy tűnne, lekezelően bánik az anyaggal. A James Wan (“Fűrész”, “Az igéző”) által rendezett film a szuperhősfilmek virágzó alkategóriájába tartozik, amelyet a “Pókember: Hazatérés”, a “Thor: Ragnarok”, a “Venom” és mindkét “Hangyaember” kép is képvisel – édes, bolondos, olykor pszichedelikusan furcsa filmek, amelyek többnyire elutasítják az érettségnek tévesen beállított savanyú komorságot.
De ez nem jelenti azt, hogy ezek a filmek a maguk módján nem komolyak. “Különösen az Aquaman egyszerre tűnik paródiának és operai melodrámának. Bármelyik film, amelyik ezeket a módokat képes ötvözni, az egy olyan erő, amivel számolni kell.
Aquaman a “Batman Superman ellen” című filmben debütált a DC Expanded Universe-ben, és az “Igazság Ligájában” is szerepelt, de ez az első olyan film, amelyben a középpontba került. Az eredmény elég élvezetes ahhoz, hogy azt kívánjuk, bárcsak a Warner Bros. már korábban megtette volna. Bár nem így van feltüntetve, ez egy eredettörténet, amely Arthurt vonakodó hősként pozicionálja.
A Mort Weisinger és Paul Norris forrását feldolgozó David Leslie Johnson-McGoldrick és Will Beall forgatókönyvírók elképzelése szerint Arthur egy vegyes fajú karakter, aki idegennek érzi magát mindkét civilizációtól, amelyet megtestesít. Ő egy Tom Curry nevű világítótoronyőr (Temuera Morrison) és egy Atlanna (Nicole Kidman) nevű, partra vetett atlantiszi egyesüléséből született, akit Tom ápolt, hogy újra egészséges legyen. Atlanna ezután visszatért a tengerbe, és halálra ítélték azért a bűnért, hogy félig emberi gyermeket szült.
Arthurnak hosszú haja és tetoválásai vannak, ért a szellemes poénokhoz, és előszeretettel fogyasztja a sört. Elutasítja a szárazföldhöz vagy a tengerhez való hűséget. Csak azt akarja, hogy békén hagyják. De mégis enged az idealista atlantiszi Mera (Amber Heard) bíztatásának, és egyesülővé válik egy olyan időszakban, amikor a radikális erők, élükön Arthur áruló féltestvérével, Ormmal (Patrick Wilson), bosszúból el akarják pusztítani a szárazföldieket az óceán szennyezéséért és militarizálásáért. Arthur egyike azoknak a Joseph Campbell által hitelesített, nagy dolgokra hivatott hősöknek, ezért a mitikusan hangzó keresztnév. Még annak a pillanatnak is megvan a megfelelője, amikor a leendő Artúr király kihúzza Excaliburt a kőből.
A film túl hosszú és kissé ismétlődő (mint a nagy költségvetésű szuperhősfilmek általában), a második fele pedig azért markánsabb, mint az első, mert hagyja lobogni a csodabogár zászlaját. De Wan és társai többnyire zseniálisan rázzák le az algát a klisékről. Ahelyett, hogy a cselekmény részleteibe bonyolódnának, inkább a jellemábrázolásra és az alakításokra, a produkciós tervezésre, a jelmezekre – a megjelenésre, a hangulatra, az egésznek a hangulatára – koncentrálnak.
Minden egyes képkocka csodálatos részleteket rejt, amelyeket első látásra talán nem is fogsz észrevenni. Az atlantisziak a szájukat használják beszédre, de nincsenek látható buborékok, csak a “buborékosságot” sugalló hangtorzulás. Amikor a szereplők nem delfinsebességgel úsznak, akkor úgy szögletesednek, mintha a járdán állnának, és mindig enyhén billegnének. A vízlakók világítását világító mélytengeri élőlények és a vízi állatok és növények által inspirált csúcstechnológia szolgáltatja. A harci páncélok némelyikén túlméretezett rák- és homárkarmok láthatók. Az egyik jelenetben Mera olyan ruhát visel, amelynek gallérja világító medúzából készült, szoknyája pedig többszínű tengeri fűből készült. Az egyik arénában taiko-dobolást hallunk a filmzene alatt, és a kamera mozog, hogy felfedje a magányos ütőhangszereseket: egy óriás polipot.
A harcjelenetekben a nagy sebességű, 360 fokos kameramunkát a meglepetés és a gyönyörködtetés érdekében használják, nem pedig a felesleges felhajtás érdekében. Folyamatosan meglepődünk, hogy hol kezdődnek és hol végződnek a mozdulatok, és minden egyes összecsapásba több poénos poént is beleszőttek.
Az “Aquaman” felvállalja a gyermeki abszurditást, amikor páncélozott atlantiszi katonák jönnek fel a szárazföldre, és fényes nappal harcművészeti harcot vívnak az ellenségeikkel, és olyan tárgyilagosan mutatja be a zűrzavart, mint egy kung-fu leszámolás az “Infra-man”-ből vagy a “Mighty Morphin Power Rangers”-ből. Ahelyett, hogy több akciósor között váltogatna, a kamera néha átúszik vagy átrepül egyik helyszínről a másikra és vissza – a leglátványosabban egy szicíliai tengerparti városban játszódó üldözéses-verekedős jelenetben, ahol a harcosok áttörik a sziklás házak falát és átmásznak a csempézett háztetőkön.
Momoa a film horgonya, aki a nagyfiút mogorva bájjal ruházza fel, mint egy olyan korai Marlon Brando karaktert, aki legtöbbször bunkó volt, de annyira vonzó és sebes, hogy nem lehetett nem törődni vele. A többi szereplő is ugyanilyen elkötelezett, különösen Kidman mint Atlanna, aki úgy viszi tovább, mintha egy ókori görög tragédia főszerepét játszaná; Yahya Abdul-Mateen II mint David Kane, azaz Fekete Manta, egy kalóz, aki bosszút esküszik a főhősön; és Willem Dafoe mint Atlantisz tanácsadója, Vulko, aki hiába tanácsol óvatosságot és józan észt, olyan, mintha Artúr második (vízi) apja lenne.
A legfigyelemreméltóbb azonban az, ahogyan az “Aquaman” szembeszáll azzal az elképzeléssel, hogy minden probléma megoldható erőszakkal. Rengeteg véres harc van szárazföldön és tengeren, valamint lézeres lövöldözések és vízi gyalogsági összecsapások, de a legfontosabb leszámolások némelyike békésen, beszélgetéssel, tárgyalásokkal és megbocsátással oldódik meg. Ebben a filmben férfiak és nők egyaránt sírnak, és a látványt nem a méltóság szégyenletes elvesztéseként, hanem a fájdalom vagy az öröm normális melléktermékeként kezelik. Minden vad látványossága és rajzfilmes okossága ellenére ez egy csendesen felforgató film, és egy evolúciós lépés a műfajban.
Aquaman-ről további érdekességeket itt találhatsz.
Aquaman teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.