Az alapító kritika és elemzés (2016)

Az alapító filmértékelés és vélemény

„Az alapító” megigézi hősét, a McDonald’s lánc alapítóját, Ray Krocot (Michael Keaton), de elborzasztja, hogyan építette fel birodalmát. Ez a fajta ambivalencia nagyszerű; valójában a jó drámák egyik jellemzője. De túl sok olyan pillanat van, amikor Az alapító a Francois Truffaut által azonosított háborús filmek problémájának üzleti drámai változatává válik: nehéz igazán háborúellenes filmet készíteni, mert a háború eredendően filmes, és ha megmutatjuk, az embereket úgyis magával ragadja az akció.

Az üzleti drámákban a vérontás (általában) képletes, de a konfliktus így is izgalmas, és így sok üzleti film végül Truffaut háborús filmes problémájával küzd. A „Glengarry Glen Ross”, a „Wall Street”, a „Wall Street farkasa”, a „Boiler Room” és a hasonló filmek tele vannak olyan emberekkel, akiket az ember átmegy egy szobán, hogy elkerülje őket, mégis hallani, hogy az üzletemberek és a b-iskolai hallgatók inspiráló szövegként idézik a soraikat, valószínűleg azért, mert sokkal szórakoztatóbb azonosulni azzal a szemétládával, aki elintézi a dolgokat, mint azokkal, akik szenvednek a tettei miatt. Ray Kroc Gordon Gekko helyi kereskedelmi kamarai változata. Keaton olyan lézersugaras fókusszal játssza őt, hogy még akkor is, amikor a film megdöbben Ray kétes manőverei miatt, minden szavára támaszkodik.

A Robert Siegel („A pankrátor”) által írt, John Lee Hancock („Az újonc”) által rendezett és Keaton által játszott Kroc elsőre úgy tűnik, mintha az „Egy ügynök halála” hőse, Willy Loman vagy a „Glengarry Glen Ross” egyik ingatlanügynöke lenne, aki azt mondja, hogy nem tud üzletet kötni, mert a főszereplők gyengék. Láthatjuk, ahogy étterem-tulajdonosokat hívogat, és a kocsija csomagtartójából próbál nekik mixereket eladni, majd hazatérve feleségétől, Etheltől (Laura Dern) kap lelkesítő beszédeket.

A történet végére a hamburgerek Charles Foster Kane-je lesz belőle – egy megalomániás, akit bátorítók és imádók vesznek körül, és aki egy olyan vállalatot irányít, amelyet a McDonald’s alapítóinak, Richard és Maurice McDonaldnak (Nick Offerman és John Carroll Lynch) optimizmusát és bizalmát kihasználva épített fel, akiket túl alacsony áron vásároltak ki, és akiket megfosztottak a jövőbeli jogdíjaktól, miután Kroc elfogadta a kézfogásos megállapodást, amelyet soha nem tartott be.

A McDonald testvérek ábrázolása a filmben lesújtó, messze a legerősebb dolog „Az alapítóban”. A tönkremenetel felé vezető útjuk minden állomását megjelölik és katalogizálják, attól a döntésüktől kezdve, hogy hagyták Krocnak, hogy más államokba is terjeszkedjen, egészen addig, hogy megadták magukat a termelés és a profitszerzési ötletek előtt, amelyektől attól tartanak, hogy az éttermet egy nyereséges, de önálló szeretetmunkából a fagyasztatlan marhahúspogácsák és porított turmixok szállítójává változtatják.

Az alapító film olyan jól mutatja be a testvérek kötődését, mint a „can-do” szellemiségen alapuló kapcsolatot, hogy amikor Kroc belép a képbe, és dicsérő szavakkal árasztja el a futószalagos kiszolgálási modellel működő „gyorsétterem” ötletüket, már érthető, miért is mondtak le arról, hogy ellenálljanak a központi franchise-ról szóló elképzelésének.

Egészen addig a pontig, amikor a dokumentumok aláírásra kerülnek, és nagy összegek cserélnek gazdát, a film Krocot egy szomorú zsákként kezeli, aki egy utolsó esélyt keres a megváltásra, így nem lepődünk meg, hogy a McDonald testvérek is ezt látják benne, és megmozdulnak, hogy valóra váltsák a tündérmeséjét (és a sajátjukat – nekik nem sikerült saját láncot építeniük). (Offerman és Lynch, a két legjobb karakterszínész itt önmagukat múlják felül; mindkettőjüknek több olyan közeli jelenete van, amelyek annyira tele vannak árulással és megbánással, hogy még a film is megdöbben az erejüktől.)

Siegel forgatókönyve úgy kezeli Krocot, mint az amerikai üzleti értékek egy bizonyos szemléletmódjának megtestesítőjét: mosolygósan pozitív, a kapitalizmust örökké tiszta erényként kezeli, amely annyi jót tesz a társadalomnak, hogy az áldozatai jelentéktelenek. Útközben Kroc egy önsegítő lemezről bemagolt inspiráló mondatokat ismételget.

Úgy hisz bennük, mint egy pap a szent szövegben. Más szereplőkkel folytatott beszélgetései tele vannak olyan megfogalmazásokkal, amelyeket akár egy szektavezér szájából is hallhatnánk. Merészek és meghökkentőek, de öncélúak és cinikusak is, például amikor azt mondja a testvéreknek, hogy azt szeretné, ha a McDonald’s logója olyan mindenütt jelen lenne, mint az amerikai zászló és a kereszt: „Az új amerikai egyház… Testeket és lelkeket táplál.”

Ám Kroc nyilvánvaló opportunizmusa ellenére is idealistának és mítoszteremtőnek tartja magát, nem pedig árusnak. Nem tudatosan gonosz ember. De van egy űr a középpontjában – ami, ahogy „Az alapító” sugallja, éppúgy feltétele lehet a legendás üzleti sikernek, mint az a kitartás, amelyet Kroc önsegélyező lemezei folyamatosan dicsérnek. (Különösen ügyes forgatókönyvírói fogás: Kroc, aki a McDonalds testvérek étkeztetési koncepcióit sajátjának vallja, és végül ellopja a nevüket, egy üzleti díjátadó beszédében a „kitartás” beszédét ismételgeti, anélkül, hogy a szerzőnek tulajdonítanák).

Sajnos „Az Alapító” gyakran unalmasan fogalmazza meg elképzeléseit, mivel a szereplők valódi beszélgetések helyett rengeteg magyarázatot adnak elő (némelyiküket dokumentumfilmek és régi fényképek segítik). A film első harmada olyannyira tele van diavetítéses történetmeséléssel, hogy olyan, mint egy ünnepi videó, amelyet a McDonald’s franchise-tulajdonosok kongresszusán is le lehetne vetíteni.

A film olyan nehezen illeszti össze az üzleti történetet Kroc viharos magánéletével – elvált Etheltől egy fiatalabb nőért, Joanért (Linda Cardellini) -, hogy a film nőit végül az határozza meg, hogy mennyire támogatják Kroc elképzeléseit. A McDonald testvérek is másodlagos karakterek, de egyéniségekként vannak kidolgozva. El lehet képzelni az életüket Kroc mellett (és Kroc előtt). Nem így van ez Ethel esetében (aki Dern minden igyekezete ellenére is csak egy vizespokróc) vagy Joan esetében (aki Krocot nem figyelmeztetésként, hanem bókként hasonlítja Nagy Sándorhoz).

Ha „Az alapító” kizárólag Kroc és a McDonald testvérek kapcsolatára koncentrált volna, akkor az utóbbi idők egyik legnagyobb intim, savanyú karaktertanulmánya lehetett volna. Mindazok a jelenetek, amelyekben Kroc az úton úgy viselkedik, mint egy zaklatott Jack Lemmon-figura, és azok a jelenetek, amelyekben az első felesége nyaggatja és kétségbe vonja őt, olyanok, mintha egy háromdimenziós, némileg rokonszenves életrajzot akarnának létrehozni, még ha az anyag ellenáll is ennek.

A gyötrő gyanú, hogy a filmkészítők nem tehettek mást, mint hogy behódoltak Ray Kroc (vagy Michael Keaton?) karizmájának, végigkíséri „Az alapító” utolsó szakaszát, amely a „Dühöngő bika” vagy a „Vér fog folyni” szellemében próbál hipnotikus érzelmi űrt vizualizálni anélkül, hogy megfelelő alapokat teremtene hozzá. (Ennek a filmnek akár a „There Will Beef” is lehetne a címe.)

Mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam folyamatosan „Az alapító”-n, mióta láttam. Lehetséges, hogy egy élesebb, sivárabb, szókimondóbb film talán nem rezonált volna olyan erősen, mint ez a kusza, önfeledt film. Ez egy reklám, amely figyelmeztetéssé válik, mielőtt körbefordulna, és egy másik, sötétebb fajta reklámmá válna, és az egyik legérdekesebb és legmeglepőbb dolog az „Alapító”-ban az, hogy a végén úgy tűnik, homályosan szégyelli magát, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen. Kroc ugyanúgy ellopja a filmet Hancocktól és Siegel-től, ahogy a McDonald’s-t is ellopta a McDonald testvérektől.

Azt hiszem, azt is mondhatnánk, hogy az én kifogásaimat is ellopta. Rossz szájízzel hagytam el a mozitermet. Aztán több mint egy év után először elmentem a McDonald’s-ba, és rendeltem egy sajtos Quarter Pounder-t és egy vaníliás shake-et.

A filmről további érdekességeket itt találhatsz.

Az alapító teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.