Az Emoji-film kritika és elemzés (2017)
Az Emoji-film értékelés és vélemény
Mióta a „Toy Story” hatalmas kasszasikerré és szeretett modern remekművé vált azáltal, hogy a közönség inspiráltan megnézhette, mit csinálnak a hétköznapi játékok, amikor a gazdájuk nincs a közelben, Hollywood igyekszik megismételni ezt a látszólag egyszerű képletet számos animációs filmmel, amelyek a nézők számára kiváltságos betekintést nyújtottak az eddig nem látott létezésbe, az élelmiszerboltok polcaitól (a förtelmes „Élelmiszerharc!”) egy fiatal lány pszichéjéig (a lenyűgöző „Inside Out”).
Most jön „Az Emoji-film”, egy olyan film, amely fel meri tenni a kérdést: „Mi történik a mobiltelefonjainkban rejlő varázslatos világokban?” – egy olyan gondolat, amin szerintem még senki sem gondolkodott el hosszabb ideig a Sony Animation fókuszcsoportjába szorult embereken kívül. Ez csak az első probléma a sok közül ezzel a filmmel, amely annyira nélkülözi a szellemességet, a stílust, az intelligenciát és az alapvető szórakoztató értéket, hogy ahhoz képest az Angry Birds alkalmazáson alapuló film tiszta művészi nyilatkozatnak tűnik.
Az „Emoji film” rendkívül kétes kitalációja az, hogy a telefonunk üzenetküldő alkalmazásában rejtőzik a Textopolis nevű nyüzsgő metropolisz, ahol az összes emoji él, és várja, hogy gazdáik felszólítsák őket, hogy elmondják azt, amire a puszta szavak nem képesek. Minden emojinak csak egy arckifejezéssel kellene rendelkeznie, de Gene (T.J. Miller), akinek a szüleihez (Steven Wright és Jennifer Coolidge) hasonlóan „meh”-nek kellene lennie, olyan átkozottul túláradó, hogy képtelen megmaradni egyetlen arckifejezésnél.
Ez akkor válik problémává, amikor a telefon tulajdonosa, egy Alex nevű 14 éves fiú, aki azért küzd, hogy elérje a lányt, aki tetszik neki, kiválasztja Gene-t egy smshez, amit neki küld – Gene az utolsó pillanatban megfullad, és olyan sokféle kifejezést köhög ki, hogy lehetetlen megérteni, mit is kellene ábrázolnia. Miután rájön a titkára, és attól tart, hogy mit jelenthet mindenki számára, ha egy emoji látszólag rosszul működik, Smiler (Maya Rudolph), a Textopolis mindig vigyorgó vezetője úgy dönt, hogy végleg eltörli Gene-t.
Gene-nek sikerül megszöknie Smiler karmai közül, és egy másik kitaszított emoji, az egykor népszerű Hi-5 (James Corden) segítségével kitalál egy tervet, hogy átprogramozza magát, hogy csak egy arckifejezést mutasson, hogy végre beilleszkedhessen. Az egyetlen emoji, aki ezt megteheti helyette, a mester hacker Jailbreak (Anna Faris), aki beleegyezik, hogy segít neki, ha vele tart a mesés Felhőbe vezető útra, ahol az arckifejezés megváltoztatásának képessége segíthet átjutni az azt védő áthatolhatatlan tűzfalon.
A telefonon keresztül vezető útjuk során hárman számos különböző alkalmazáshoz jutnak el, és útközben értékes leckéket tanulnak az önmagadnak lenni, a barátságról és hasonlókról, miközben a Smiler csapatai üldözik őket, akiket mind illegális fejlesztésekkel szereltek fel, hogy extra erőssé tegyék őket. A helyzetet tovább rontja, hogy Alex, akit egyre jobban idegesítenek a Gene utazása által véletlenül okozott hibák, időpontot egyeztetett, hogy a telefonját és mindent, ami benne van, teljesen töröljék.
Milyen csodák rejlenek egyébként az érintőképernyőink alatt? Az „Emoji film” által felhozott bizonyítékok alapján a termékelhelyezés és a vállalati szinergia kombinációja. Maga a Textopolis egy közömbösen kigondolt és kivitelezett városkép, amelyet számtalan ismerős emoji népesít be, amelyek közül a leghíresebb vélhetően Poop, akinek nem más, mint Sir Patrick Stewart ad hangot egyik kevésbé méltóságteljes fellépésén. Amint kilépünk a Textopolis falain kívülre, lényegében ismert alkalmazások mini-reklámjainak sorozatába kerülünk, amelyek a Facebook és a YouTube földjére tett rövid kitérőktől kezdve a Candy Crush és a Just Dance játékok hosszabb reklámjaiig terjednek.
Mivel ezekben a jelenetekben (és egyébként sem máshol) semmi fontos nem történik, azon kaptam magam, hogy azon spekulálok, hogy a filmben való megjelenésük hossza és a szereplők dicsérete alapján melyikük költötte a legtöbb pénzt arra, hogy megjelenjen a filmben. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a Dropbox lehetett itt a nagy költekező – nem csak, hogy ez a mindent eldöntő kapu a felhőhöz, de a karaktereknek sikerül ott biztonságban elbújniuk a rosszfiúk elől, mert, idézem: „ők illegális malware-ek, ez az alkalmazás pedig biztonságos”. Aztán megint csak az a tippem, hogy a film kizárólag abból tudott volna profitot termelni, hogy pénzt szedtek volna el azoktól a cégektől, akik a lehető legtávolabb akarják tartani az alkalmazásaikat ettől.
„Az Emoji-film” képzeletbeli kudarca nem korlátozódik az alkalmazásvilág ábrázolására. Ez egy olyan film, amely szó szerint semmit sem tud nyújtani a nézőknek – nincsenek humoros, izgalmas vagy éleslátó pillanatok egy olyan kultúrával kapcsolatban, amely az emojikat a kortárs kommunikáció csúcsának tekinti. A színészek olyannyira lelkesedés nélkül végigcsinálják a szövegüket, hogy ahhoz képest Ropi bohócnak, a Ropi bohócnak tűnnek koncentráltnak és elkötelezettnek.
Az önmagunkhoz való hűség fontosságáról szóló üzenet kivételesen üresen cseng, tekintve, hogy itt nincs egyetlen olyan dolog sem, amit ne vettek volna át kirívóan más, jobb filmekből. Valójában az egyetlen tényező a forgatókönyvvel kapcsolatban, ami távolról is meglepő, hogy Mike White, a School of Rock és a Beatriz a vacsoránál című filmek elismert írója is a forgatókönyvírók között szerepel. Hogyan magyarázható a részvétele egy ilyen béna projektben? Az én tippem az, hogy mint a legerősebb és legnépszerűbb emoji, a Kaki emoji követelte, hogy vonják be, hogy feldobja a párbeszédeit.
„Az Emoji-film” a művészi lemondás legelvetemültebb demonstrációja, de vajon tetszeni fog a gyerekeknek? Erre a kérdésre a következő megjegyzést teszem. Az elmúlt hétvégén pótbácsit játszottam, amikor két imádnivaló ismerősöm, a 10 éves Mamie és a 4 éves Danger (valójában ez a középső neve, és esküszöm, hogy nem viccelek) lányát vittem el, hogy megnézzük Hayao Miyazaki 1989-es kedvencét, a „Kiki kézbesítő szolgálatát” a nagyvásznon, egy majdnem teli moziban, ahol rengeteg kisgyerekes család volt.
A gyerekek nem tudták, hogy egy remekművet látnak, de annyira magával ragadta őket a történet és a gyönyörű látvány, hogy a nézőtéren egy gombostűt is lehetett hallani. Ehhez képest az „Emoji film” vetítésén, amelyen részt vettem, rengeteg gyerek volt, de az üléseken való forgolódásból, a cukorkás zacskók zörgéséből és a nevetés hiányából ítélve úgy tűnt, hogy egyáltalán nem voltak oda érte. Az „Emoji film” talán olyan lehangoló filmélmény, mint bármi, ami idén megjelent, de ha a gyerekek reakciója, akikkel láttam, valamit jelez, akkor talán mégiscsak van remény a jövőre nézve.
Az Emoji-filmről további érdekességeket olvashatsz itt.
Az Emoji-film teljes film magyarul megnézhető ezen az oldalon.