Deadpool 2 kritika és elemzés (2018)
Deadpool 2 filmértékelés és vélemény
Ryan Reynolds visszatér Wade Wilson, azaz Deadpool címszerepében a „Deadpool 2”-ben, egy komor és gyötrelmes pszichodrámában, amely biztosan összezavarja és feldühíti az eredeti film rajongóit. A Tim Miller által rendezett első „Deadpool”-filmet a három poénból álló, percenkénti tempó jellemezte, és az, hogy nem volt hajlandó komolyan venni a szuperhősök szokásos eredetkliséit. A kaszkadőrből lett rendező, David Leitch (aki a John Wick című filmmel debütált a kamera mögött) filmje szó szerint robbanással kezdődik, amikor rejtélyesen depressziós hősünk felgyújtja magát egy robbanóanyag-kaniszterekből álló halálos ágyon, majd visszafelé haladva részletezi a traumát, ami eléggé elszomorította ahhoz, hogy öngyilkos legyen.
Őszintén szólva megdöbbentett, hogy Leitch, Reynolds és társai mertek egy ilyen bankképes okostojást megölni a Deadpool 2 film első öt percében, majd a játékidő hátralévő részét a mellékszereplők gyászolási és továbblépési kísérleteinek szentelni, amelyek küzdelmét inkább a DC-filmekhez szokták kötni. Az érzelmi csúcsot egy hosszú szekvencia jelenti, amelyben Wade özvegye, Vanessa (Morena Baccarin) leveszi a hős immár használhatatlan piros egyenruháját a szekrényben lévő fogasról, beszívja néhai társa illatát, és könnyekben tör ki, miközben a filmzene a Boston „More Than a Feeling” című dalának moll hangnemű a cappella verzióját játssza.
Oké, nyilvánvalóan ebből semmi sem történik, kivéve, hogy Wade felrobbantja magát – és ha valaha is olvastál életedben képregényt, vagy láttál filmet, vagy levegőt vettél, akkor tudod, hogy egy szuperhősfilm nem kezdődik azzal, hogy a hős kinyírja magát, hacsak nem tervezi, hogy a lehető leghamarabb visszacsinálja a kárt. „Miután túlélt egy majdnem halálos kimenetelű szarvasmarha-támadást, egy eltorzult büfés szakács (Wade Wilson) küzd, hogy beteljesítse álmát, és Mayberry legmenőbb csaposává váljon, miközben megtanul megbirkózni elveszített ízérzékével is.”
Így foglalta össze a 20th Century Fox hivatalos honlapja a Deadpool 2 film cselekményét a megjelenéskor, ami némileg érzékeltetheti, hogy a filmkészítők milyen józansággal vágtak bele ebbe a vállalkozásba. Még akkor is, amikor a Deadpool 2 komolyan beszél, vagy megpróbálja elhitetni veled, hogy komolyan beszél, van egy csillogás a szemében, ami elárulja a játékot.
A Reynolds, Rhett Reese és Paul Wernick nevéhez fűződő forgatókönyv szerint a mutáns Deadpool az X-kastélyba kanyarog, és csatlakozik az X-Men különböző tagjaihoz – köztük Dominóhoz (Zazie Beetz) és Kolosszushoz (számítógépes effektek plusz Stefan Kapičić hangja) -, akik megpróbálják megvédeni az elidegenedett, lázadó tini mutánst, Tűzököt (Julian Dennison) a Terminátor, ööö Looper, ööö a jövőből jött zsoldos, Matthew Cable (Josh Brolin, azaz a fiatal Nick Nolte visszatér, aki kevesebb mint egy hónapon belül már a második Marvel karakterét alakítja) merényletétől.
Feltűnő hasonlóságok vannak a Deadpool 2 film bizonyos, öhm, elemei és a Bosszúállók között: Infinity War” – az időzítés szerencséje, minden bizonnyal; a filmeknek (még) nincs közös stúdiójuk. Köztük: a régi, többnyire retorikai képregényes kérdés alapos kidolgozása: „Mennyire halott a halott?”. A „Deadpool 2” a lehető leggondosabban kezeli a témát, anélkül, hogy egy ezredmásodpercig is úgy tűnne, mintha a valódi szenvedés szemébe nézne. Ahogy az első „Deadpool”-ban, amelynek gerincét egy váratlan rákdiagnózis adta, Wade és más karakterek is veszteséget és csalódást szenvednek el, de semmi olyat, amit ne lehetne helyrehozni vagy módosítani olyan machinációkkal, amelyeket már a hős nyitó elbeszélése is implicit módon megígér.
Van némi kellemetlenség, de a pimasz párbeszédek és a vidáman cinikus hangvétel gondoskodik arról, hogy soha ne kelljen benne marasztalódnunk. Ez egyszerűen nem az a fajta film. Jobban, mint bármelyik szuperhősfilm, beleértve az eredeti „Deadpool”-t is, ez a film az R-besorolású képregény megfelelője azoknak a tudatosan pehelysúlyú Bob Hope és Bing Crosby „Road” filmeknek (a teljes listáért kattints ide), amelyekben Hope és Crosby gyorsan beszélő csavargói puszta szemtelenséggel és szószátyársággal kikecmeregtek a szorult helyzetekből, megállva, hogy megtörjék a negyedik falat, és közöljék a nézővel, hogy most már talán ideje lenne elmenni popcornért.
Az eredmény egy kicsit olyan, mint egy pazarul elkészített, szuperhősökkel és szupergonoszokkal teletűzdelt standup comedy különkiadás, ahol a harcjeleneteket, üldözéseket és robbanásokat olyan felvételek közé vágják, amelyeken a hős az éppen zajló vad hetekről mesél. Reynolds megismétli az eredeti „Deadpool” dinamikáját, hogy legalább ötször annyit ad a filmnek, mint amennyit az viszonoz neki, a rászorultságot, az önsajnálatot, a kétségbeesést és a nárcizmust különböző komikus üzemanyagokká alakítva.
Folyamatosan beismeri, hogy egy filmet nézünk, méghozzá egy sablonos filmet (közvetlenül a film harmadik felvonásának kezdete előtt fiúnk kijelenti, hogy ha a terve sikerül, mindenki korán hazamehet, mert nem lesz szükség harmadik felvonásra). Vannak látszólag véletlenszerű (de nem igazán) popkulturális utalások, többek között a „Do You Want to Build a Snowman” a „Frozen”-ből és a „Papa, Can You Hear Me?” a „Yentl”-ből. Van itt bőven shtick, beleértve egy jó kis slapsticket is, testekkel, valamint némi retroaktív kritikát a Marvel márka nagybetűs Fontos próbálkozásaival szemben („Mi vagyunk az X-Men, a 60-as évek rasszizmusának elavult metaforája!”). Deadpool kijelenti, közvetlenül egy nagy jelenet előtt). A vége felé még egy hosszúra nyúlt, a korai Jim Carrey-re emlékeztető bámészkodást is láthatunk.
Eredetileg egyetértettem ennek az oldalnak az első filmről írt, nem túl lelkes kritikájával, amely nyilvánvalóan túl keményen próbálkozott, és időnként olyan helytelen büszkeséggel viselte az „R” besorolást, mint egy középiskolás fiú, aki úgy viseli a csokis bajuszát, mintha az egy Sam Elliott-féle levesszűrő lenne (bár – dicséret – Wade rákkezelésének és Vanessával folytatott szexuális életének részletei valóban váratlanok voltak egy ilyen drága filmtől).
De a PG-13-as szuperhősfilmek sora, amelyek megelőzték és követték, és amelyek mindegyike úgy tűnt, hogy a saját hamvas ünnepélyességétől hipnotizálták őket, így az eredeti „Deadpool” szükséges ellensúlynak tűnt. Minél többször botlottam bele a tévében az elmúlt években, annál jobban értékeltem. (A néhány hónappal később bemutatott, ügyetlen és nyilvánvaló „Öngyilkos osztag” megmutatta, hogyan nem szabad ilyen filmet csinálni.)
És van valami olyan film, ami tudja, mi az, és nyugodtan megelégszik azzal, hogy az legyen. Néhány egyedi szöveget és látványos geget, egy zseniálisan túlzó akció-vígjáték szekvenciát a középső rész közelében, és néhány jellegzetesen éles alakítást leszámítva (beleértve Brolinét, aki felismerhető emberséggel ruházza fel azt, aki egyébként egy gránitállú gyilkos húsfejűnek tűnhetett volna), nincs sok minden, amire szívesen emlékeznénk. De mivel a „Deadpool 2” nem mutatja jelét annak, hogy merészségével egy egész műfajt akarna újraírni, akár el is ismerhetjük, hogy profin és frappánsan teszi a dolgát, amit láthatóan akar, és minél gyorsabban véget vetünk ennek a darabnak, annál gyorsabban mehetsz a közösségi médiába panaszkodni.
Deadpool 2-ről további érdekességek találhatók itt.
Deadpool 2 teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.