Dínó tesó kritika és elemzés (2015)

Dínó tesó filmértékelés és vélemény

Az első tizenöt filmje során a Pixar készített néhány nagyszerű filmet (például a „Toy Story” sorozatot, a „Ratatouille”-t és a „Inside Out”-ot) és néhány kevésbé nagyszerűt (például bármit, aminek a címében a „Verdák” szó szerepel). A legjobbak azonban azok, amelyek egy kezdeti ötletből kiindulva olyan jól kidolgozott karakterekkel, zseniális cselekményekkel és érzelmi visszhanggal dolgozzák ki azt, amire ritkán van példa a családi közönségnek szánt filmekben.

A legutóbbi próbálkozásukkal, A Dínó tesóval az a probléma, hogy van egy érdekes kezdeti ötlete, de aztán furcsa módon nem tudja, hogyan folytassa azt. A végeredmény egy olyan film, amelynek van néhány ígéretes eleme, és amely gyakran úgy tűnik, mintha a küszöbén állna annak, hogy valami csodálatos dologgá fejlődjön, de sosem sikerül teljesen befordítania azt a bizonyos sarkot.

A film alapgondolata kétségtelenül ígéretes – mi történt volna, ha a 65 millió évvel ezelőtt a Földbe csapódó aszteroida valóban célt téveszt, és a becsapódás miatt kipusztult dinoszauruszok tovább tudtak volna élni és fajként fejlődni? A film egy rövid prológus után, amely bemutatja ezt a kis híján elhibázott eseményt, néhány millió évet ugrik előre, és egy apatosaurus családra összpontosít, akik a farmjukat gondozzák.

Sajnos, a legfiatalabb, a csökönyös Arlo (Raymond Ochoa hangja) nem sok mindent tud, és az idősebb testvérek, Buck (Marcus Scribner) és Libby (Maleah Padilla) ugratásainak céltáblája, miközben apja (Jeffrey Wright) és anyja (Frances McDormand) igyekszik biztosítani őt arról, hogy nagy dolgokra hivatott. Egy nap, miközben egy elvadult gyereket (Jack Bright) üldöznek, aki ellopja a termésüket, a rettegő Arlo és apja tomboló esőzésbe keveredik, és az érzékenyebb gyerekek szülei jobb, ha készenlétben tartják a papírzsebkendőt.

Miközben Arlo azon fáradozik, hogy segítsen anyjának a tél beállta előtt behordani a termést, összefut ugyanazzal a gyerekkel, akit apja haláláért hibáztat, és miközben üldözik, mindketten a folyóba esnek, és több kilométert sodorja őket a víz, mielőtt partra vetné őket a víz. Arlo eleinte gyűlöli a gyereket, de a fiú, aki nemcsak úgy viselkedik, mint egy kutya, hanem hamarosan a Folt névre is reagál, végül a szívéhez nő, és a két fiú összebarátkozik, miközben felfedezik, hogy több közös van bennük, mint gondolnánk.

Ahogy Arlo és Folt elindulnak a hosszú és veszélyes útra Arlo otthonához, olyan veszélyekkel találkoznak, mint egy óriás kobra és egy trió pterodaktilusz (amelynek vezetőjét Steve Zahn szólaltatja meg), akiknek látszólag nyugodt viselkedése szöges ellentétben áll azzal a vágyukkal, hogy bármit megkegyelmezzenek, amire csak a karmaikat kaphatják. Valamivel barátságosabb a T-Rexek triója (Sam Elliott, Anna Paquin és A.J. Buckley hangján), akik furcsa módon bölényfarmosok, akik megpróbálják megmenteni a csordájukat néhány rohanó ragadozótól.

Meg LeFauve forgatókönyvében van néhány jó ötlet, például a klasszikus fiú és a háziállata narratíva megfordításának ötlete, hogy a fiú legyen a háziállat, és az, ahogy a T-Rexek megjelenésével a film azzal fenyeget, hogy teljes westernné válik (beleértve egy tábortüzes jelenetet, amelyben valaki gyászos dallamot játszik egy „szájharmonikán”). De ha egyszer bevezeti őket, a film hajlamos elhagyni őket, hogy egy újabb variációját mesélje el egy látszólag alkalmatlannak tűnő ember történetének, aki megtanulja összeszedni magát, és az adottságait felhasználva megmenteni a helyzetet és nyomot hagyni a világban.

A Dínó tesó film nagy része olyan elemekből van összerakva, amelyek nagyon ismerősek lesznek mindazoknak, akik látták a „Dzsungel könyve”, „Az oroszlánkirály” és az „Így neveld a sárkányt” című filmeket. Az egyedi történet hiányát talán ki lehetett volna küszöbölni, ha a karakterek meggyőzőek lettek volna, de sajnos sem Arlo, sem Foltos nem különösebben érdekes.

Vizuálisan „Dínó tesó” végig lenyűgöző, egyik lélegzetelállító kompozíció a másik után, amely váratlanul szépen ötvözi a gyönyörűen megjelenített fotorealisztikus háttereket a nyíltan rajzfilmes karakterekkel. Számos olyan ihletett pillanat is akad, amikor a film azzal fenyeget, hogy kitör a béklyóiból, és furcsa területekre kalandozik el, mint például egy találkozás egy styracosaurusszal (akinek a holtpontos hangját a film rendezője, Peter Sohn szolgáltatja), akit számos vigaszállattal díszítettek fel.

Egy másik jelenetben Arlo és Foltos megeszik néhány hallucinogén tulajdonságokkal rendelkező gyümölcsöt, amelyeket szórakoztató vizuális részletességgel ábrázolnak. A fent említett tábortűz-jelenet különösen furcsává válik, amikor – mindenekelőtt – a „Cápa” egyik leghíresebb jelenetévé alakul át. Van még egy gyönyörűen visszafogott pillanat is, amikor Arlo és Foltos a közös nyelv hiánya ellenére is képes kommunikálni és együttérzően, szívszorító módon együttérzően megemészteni egymás családjának elvesztését. (Ez a pillanat annyira erős, hogy nem lepődnék meg, ha megtudnám, hogy ez volt az egész projekt eredeti inspirációja.)

Mint azt azok, akik odafigyelnek az ilyesmire, már tudják, A Dínó tesó produkciója híresen zűrös volt, az eredeti rendezőt és az eredeti szinkronhangok nagy részét lecserélték, és számos jelentős forgatókönyv-átdolgozással próbálták megmenteni a filmet. Ennyi színfalak mögötti káosz mellett valószínűleg nem meglepő, hogy a végeredmény olyan egyenetlen lett, amilyennek kiderült. Feltételezem, hogy a film kielégíti a fiatalabb nézőket, de hacsak a gyerekek nem rajonganak különösen a dinoszauruszokért, akkor szerintem még ők is fel fogják ismerni, hogy hiányzik belőle az a bizonyos valami, ami a nagyszerű filmeket megkülönbözteti a hétköznapiaktól.

Dínó tesó filmről további érdekességeket itt találhatsz.

Dínó tesó teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.