A lemezlovas Steve Albini egyszer úgy jellemzett egy különösen megterhelő zeneipari megbízást, hogy „olyan munka, amit nem kívánnék olyan kutyának, akit nem kedvelek”. Most éppen úgy érzem magam, mint az a kutya, mert az „Egy kutya négy élete”-t kell véleményeznem. A feladat nem tűnt olyan rossznak, amíg egy héttel ezelőtt állatvédők – vagy a TMZ?
Vagy ezek kombinációja? Ki tudná megmondani? – nyilvánosságra hoztak egy videót, amelyen a Egy kutya négy élete filmben szereplő több kutya egyike vonakodik egy mutatványt végrehajtani, és gúnyolódnak a látszólagos gyávasága miatt, mielőtt arra kényszerítik, hogy cselekedjen. A kétórás „nézzétek a kiskutyát” kilátása azonnal kétórás „nézzétek a kiskutyát, akit bántalmaztak” kilátássá vált, és most komolyan, ki akarja ezt végignézni, nemhogy valamiféle objektív szakmai értékelést adni róla?
Másrészt az a lány, aki a „Satantangóban” a macskát pofozta, tényleg egy macskát pofozott, és valahogy nem hiszem, hogy az a ló, amelyik az „Andrej Rubljovban” az összeomlott falépcső emelvényén állt, felállt és elkocogott. Arról a disznóról Bertolucci „1900”-jában ne is beszéljünk, bár feltételezem, hogy élvezték azok, akik végül ízletes kolbász formájában megették.
De az „Egy kutya célja”, amelyet Lasse Hallström rendezett, aki az „Életem mint kutya” (nem igazán kutyás film) és a „Hachi: A Dog’s Tale” (abszolút kutyás film) című filmjét, nem a szerencsétlenség reális ábrázolása akar lenni, amibe másként élő embertársaink ebben a világban beleesnek. Nem, ez egy inspiráló mese akar lenni, amely azon a felfogáson alapul, hogy a kutyák azért vannak, hogy az ember szolgálatára legyenek. És hogy egy kutya, akinek a hangját Josh Gad lelkesen artikulálja, kellően sokszor reinkarnálódik ahhoz, hogy betöltse azt a célt, hogy megváltja egykori gazdája létét.
Ez aztán a furcsa film. Az Amblin, Steven Spielberg produkciós cége társproducere, és a hatvanas évek eleji Michiganben kezdődik, amelyet a gyártási dizájn nosztalgikusra csiszolt. Ennek ellenére ez az idilli ábrázolása Amerikának, amikor még nagy volt a Nagy Korunk, a főszereplők a rosszhiszemű takarítómunkások, akik rátalálnak egy Red Retriever kiskutyára, és úgy gondolják, hogy szerezhetnek pár dollárt az eladásával… csakhogy a járművükben hagyják kiszáradni, miközben ebédelni mennek. Jön a fiatal Ethan és a bátor anyukája (Juliet Rylance), hogy megmentsék a kölyköt, vizet adjanak neki, és örökbe fogadják, a jóindulatú, de keményen ivó utazó ügynök apa kételyei ellenére.
A dolgok elég barátságosan alakulnak, de a féktelen Bailey (mert így hívják a kölyköt) részvételével zajló pofonok gyakran olyan szintre fajulnak, hogy egy másik kutyát két hétre elküldenének egy kiképzőtáborba vagy valami hasonlóra. Amikor a humor nem túlzás, akkor eléggé helytelen. A tinédzser Ethan végül megismerkedik egy lánnyal, Hannah-val (Britt Robertson), és a cukiság elbűvöli Bailey-t, aki kíváncsi rá és a szagára. A lány megragadja a kutyát a fényes, csillogó, csillogó sörényénél fogva, és a nyaka alatt vakarózik. A hangalámondásban Bailey azt mondja: „Viszket a fenekem”. Nagyszerű. Pont erre van szüksége a világnak, az „Old Yeller”-t a „Másnaposok” csapata írta át. (Nem egészen igaz; az Egy kutya négy élete film készítésénél nem alkalmaztak „Másnaposok” írókat.)
Aztán a dolgok nagyon gyorsan elsötétülnek. Apa kemény alkoholizmusa átváltozik teljes körű, zavartalan és szembeszökő alkoholizmusba. (Ez annál is inkább nyugtalanító, mivel – ha figyelmesen követted az ok-okozati cselekményt – erősen utaltak arra, hogy a fickó részben a kutya rossz viselkedése miatt veszítette el az állását.) Ethan irigy, sértődött futballcsapattársa olyan csínyt követ el, amely megdöbbentő károkat okoz. Ethan minden amerikai reményét, álmát és optimizmusát elrabolják tőle, és elvonul a magányos életbe a mezőgazdasági iskolába.
Jujj. Aztán Bailey meghal, és az Egy kutya négy élete film következő egy órája arról szól, hogy a kutya milyen különböző formákat ölt, mielőtt megtalálja végső célját. Ott van a német juhász rendőrkutya (a TMZ-videóban szereplő), akinek az emberi gazdája magányos. Ez a szerencsétlen egy emberrablót üldöz (aki a rendőröket kikerülő mászó képességeit tekintve akrobata is), aki egy víztározóba vitte áldozatát, és a lehető legnemesebb és valahogy lehangoló módon bizonyul hősnek. (És igen, az a víz tényleg átkozottul ijesztőnek tűnik, németjuhásznak vagy embernek vagy kinek.)
Ott van a fagylaltimádó Corgi (azt hiszem), aki segít romantikát találni a túlságosan is tanuló szeretőjének (Kirby Howell Baptiste). Aztán ott van a kutya, akit egy vidéki punk rock csaj fogadott örökbe – ők a legrosszabbak -, akinek az elhanyagoltsága olyan szörnyű, hogy alig lehet hangot adni neki. De várjunk csak! Ez a kutya megtalálja a szabadságot, és végül rátalál Ethanre, aki úgy nőtt fel, hogy pont úgy néz ki, mint Dennis Quaid. Furcsa módon azonban Hannah óta nem volt barátnője. És így Bailey megtalálja végső célját.
Nem, tényleg.
Ennek a filmnek is megvannak a maga pillanatai – nincs olyan film, amiben ne lehetne ilyen imádnivaló kutyusokat látni, ráadásul Quaid úr, aki amellett, hogy filmsztár külsejű, elég jó színész is, jól adja el a mintegy tizenöt percét a vásznon. De a tónusbeli furcsaságok, a filozófiai téveszmék és az általános sziruposság nem nagyon ültek a fülembe. Akkor viszont be kell vallanom, hogy igazából inkább macskás ember vagyok.
Egy kutya négy élete filmről további érdekességeket itt találhatsz.
Egy kutya négy élete teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.