Egyiptom istenei kritika és elemzés (2016)
Egyiptom istenei filmértékelés és vélemény
Ma már nem csinálnak olyan filmeket, mint az „Egyiptom istenei”, pedig sosem csináltak olyan filmeket, mint az „Egyiptom istenei”. Ez a paradoxon, és egy ideig szórakoztató. De egy pont után ez a büszkén ostoba film az ókori Egyiptomban élő istenekről és halandókról egy gyenge Marvel-film kard- és varázslat-ízű ripacskodássá fajul. A felváltva kukoricás és önfeledt párbeszédek és a nyilvánvalóan nem a legmodernebb CGI bájosan retrónak hatna (mint valami két évtizeddel ezelőtti tévés minisorozat), ha a film nem tálalná egyik epikus akciófilmes klisét a másik után.
Gerard Butler játssza Set, a rendetlenség istenének szerepét. Ő ragadja meg az uralmat a királysága felett testvérétől, Hórusztól (Nikolaj Coster-Waldau) egy nyitó közelharc-szekvenciában, ahol a testvérek kardokat csattogtatnak és ütlegelik egymást egy darabig, míg végül mindketten páncélozott, Marvel-filmek android harcosaira hasonlító lények alakját veszik fel, és a levegőben ugrálva, oszlopoknak ütik egymást, míg végül Set kitépi Hórusz szemét. (Hogy a harcosok miért nem vesznek fel eleve szupererős alakot, az egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekre az ilyen filmek sosem adnak választ.)
Set először egyenesen meg akarja ölni Hóruszt, de megenyhül, amikor Hathor istennő (Elodie Yung) könyörög neki, hogy legyen kegyes. Set a vak Hóruszt egy kriptába száműzi, ahol végül a rettenthetetlen halandó Bek (Brenton Thwaites), egy találékony tolvaj szabadítja ki, akinek gyönyörű, fiatal szerelme, Zaya (Courtney Eaton a „Mad Max: Fury Road”-ból) egy nyílvessző okozta sebből halt meg, és most az alvilágban vándorol útban a végső ítélet felé. A mondák szerint csak Egyiptom királya képes kiszabadítani egy halottat a köztes állapotból, és visszavinni az élők földjére. Ez azt jelenti, hogy Hórusznak csak néhány napja van arra, hogy elragadja a királyság irányítását Szet-től. Ha nem teszi meg, Bek barátnője örökre halott marad.
Ez elég jó felállás egy akció-kalandfilmhez: egy puccs menetrend szerint. A rendező, Alex Proyas („A varjú”, „Sötét város”) úgy tűnik, biztos benne, hogy milyen filmet akar készíteni. A hivalkodóan virtuális képek, a képregényes és a sci-fi határát súroló érintések ellenére az Egyiptom istenei a szíve mélyén egy kalandfilm a régebben „kardok és szandálok” műfajában. Minden izmos mellkas viaszos, minden kebel domborodik.
A szereplők több ezer (sajnos digitális) statiszta tömegéhez szólnak, és kardokkal és lándzsákkal futtatják át ellenségeiket, és halálsugarakkal sújtják őket (hé, néhányan közülük istenek, oké?), és hűséget esküsznek ennek és bosszút esküsznek annak, és fém tunikában táncolnak, miközben olyanokat mondanak, mint: „Miért kellett nekem égő homokon járnom, míg a testvérem mezítláb sétálgatott egyedül a Nílus partján?” és „Add ide a szemem!” és „Az én házamat használtad a paráználkodásodra?”.
Főleg szuperfitt színészekkel van tele a film, akik közül valószínűleg csak kevesen hasonlítanak arra, ahogy a valódi ókori egyiptomiak kinéztek, hacsak Egyiptomot nem főként konditerembe bújtatott fehér emberek népesítették be. Proyas tavaly mintegy bocsánatot kért a szereposztásért, mondván, hogy több színesbőrű színészt vett volna fel, ha ez nem tette volna olyan nehézzé a film finanszírozását a szükséges költségvetési szinten. Így is Chadwick Boseman a legkiemelkedőbb nem fehér színész, aki a tudomány, a vallás, a filozófia és a mágia atyjának, Thothnak egy kissé ribancos megtestesülését alakítja. Mindazonáltal ez egy jó szereposztás. Senki nem adja elő a szerepét.
Mindannyian jelen vannak, és mindannyian nagyot alakítanak, köztük Rufus Sewell (a Sötét város sztárja), mint Urshu építész – aki egy fiatal Tony Curtis dacos dacosságát idézi -, és Geoffrey Rush, mint Set és Hórusz nagyapja, Ré napisten, aki egy űrbéli orbitális platformon él, és az örökkévalóságot azzal tölti, hogy a napvillám-lándzsájával egy óriási fekete leviatán-féreggel csapkod, amely fel akarja falni a bolygót. (Nincs értelme ezt a filmet arra használni, hogy puskázzatok a mitológia érettségin, gyerekek.) Matt Sazama és Burk Sharpless forgatókönyvének legtöbb sorát egyenesen, kikacsintások nélkül mondják, még akkor is, ha egyértelműen tapsot vagy tudatos nevetést akarnak kiváltani. (A felhőkarcoló méretű tornyot szemlélve, amit Set Urshu építtetett neki, megkérdezi: „Lehetne ennél magasabb?”).
Az „Egyiptom istenei”-nek van egy víziója, bármennyire is elrugaszkodott. Vannak szárnyas bogarak és madárrajok által vontatott légi szekerek, Indiana Jones stílusú, csapdákkal felszerelt kincsesláda, és egy karkötő, amely 42 különböző démont űz el. Ha az isteneket megvágják, aranyat véreznek. Miután Urshu besétál Setbe egy közösülés utáni pillanatban, Egyiptom frissen koronázott királya kigurul az ágyból, és egy sokszínű fémgyöngyökkel borított dohányzó kabátot vesz fel; úgy néz ki, mintha Prince egy bár micvóra viselné.
Kár, hogy az Egyiptom istenei képtelen megoldani a kulcsfontosságú konfliktusokat, csak úgy, hogy a szereplők piramisok és hegycsúcsok tetején harcolnak, miközben a kamera körülöttük pörög, vagy elméletileg hatalmas, de furcsán súlytalan szörnyek és zuhanó tárgyak elől menekülnek, mint minden más nagy költségvetésű akciófilm, amely eltömíti a multiplexeket. A dolgok erre repülnek, a dolgok arra esnek; az emberek drótokon ugrálnak a levegőben, és azt kiabálják, hogy „Aaaauuuuuugggggggh!”; a Dolby digitális hangeffektek bumm és creeeeaaaaak és boooosh, a vágás pedig vágás-vágás-vágás-vágás, hogy elrejtse, hogy kevés kép van elég markánsan megkomponálva ahhoz, hogy elidőzzünk rajta.
Az Egyiptom istenei film a „Barbarella”, a „Flash Gordon” vagy a „Kard és varázsló” módjára készült alkotás lehetett volna – a saját évtizedük filmes és dizájn- és divat kliséinek darabjaiból összeollózott, mégis igazi személyiséggel bíró művekké, egyszerre öntudatos és ártatlan filmekké formálódtak. De az ismétlődő, fantáziátlan cselekmény megöli a varázst.
Egyiptom istenei filmről további érdekességeket itt találhatsz.
Egyiptom istenei teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.