Jack Reacher: Nincs visszaút kritika és elemzés (2016)

Jack Reacher: Nincs visszaút filmértékelés és vélemény

Jack Reacher (Tom Cruise) nem egy beszédes fickó. Magányos ember, középső név és állandó lakcím nélkül. Bolhapiacon lakik, stoppal közlekedik, és hajlamos az öklével kommunikálni, bár csak többszöri figyelmeztetés sikertelensége után. Finoman szólva sem apa, sem férjnek nem való.

Így természetesen a Jack Reacher: Nincs visszaút”, amely Lee Child regényén alapul, az a ragyogó ötlet, hogy Jacket egy rögtönzött nukleáris családdal ruházza fel, amely egy női hadsereg őrnagyból, Susan Turnerből (Cobie Smulders) áll, akire tévesen egy véres összeesküvést kennek, és egy Samantha Dayton (Danika Yarosh) nevű tinilányból, aki lehet, hogy Jack lánya egy korábbi kalandból, de az is lehet, hogy nem.

Ez az a fajta felállás, amit Clint Eastwood is nagyszerűen kezelt volna annak idején – Eastwood korai remekműve, a „Törvényen kívüli Josey Wales” ugyanis tematikailag hasonló történetet mesél el egy magányos emberről, aki „családot” szerez -, és bár Cruise Eastwoodhoz képest apró termetű, mégis hitelesen adja elő Clint kancsal és hajszálpontos halálosságát. Az ő alakítása megpróbál mélyebbre ásni, mint amennyire a Jack Reacher: Nincs visszaút film engedi.

Az az érzésünk támad – inkább Cruise-t figyelve, mint a karaktert megillető, felejthető párbeszédekből -, hogy Jack azért alkalmaz erőszakot, mert ez az egyetlen dolog, amiben igazán jó; hogy valójában talán ez a gyávaság egyetlen formája – egy eszköz, amivel elmenekülhet a felnőttkori felelősségek elől -, és hogy fogalma sincs, mit mondjon egy romantikus partnerének vagy egy gyereknek a csendes pillanatokban.

Kár, hogy a Jack Reacher: Nincs visszaút” nem támogatja Cruise-t és színésztársait, akik mindannyian úgy játszanak, mintha az életük múlna rajta. Valahol egy nagyszerű film van itt eltemetve – egy furcsa, de elbűvölő családi vígjáték és egy meditáció a természet kontra neveltetésről, némi lövöldözéssel és bunyóval fűszerezve -, de a filmkészítők soha nem találják ki, hogyan ássák ki.

Van egy kis nyolcvanas évekbeli hongkongi akciómozi abban, ahogy Edward Zwick rendező és társ-forgatókönyvírója, Marshall Herskovitz (Richard Wenk forgatókönyvének átdolgozója) a csonttörő ökölharcokat szembeállítja a holtfáradtan bohókás jelenetekkel, amelyekben Jack és Susan – aki lényegében egy női Jack, ugyanolyan dühösen hajlított állkapoccsal – Samantha védelmével és félszeg nevelésével küzd, miközben a trió városról városra rohangál, bérgyilkosok ellen védekezik és megpróbálja tisztázni Susan nevét. De Zwickben nincs meg az a hongkongi vadság, ami egy ilyen Jack Reacher: Nincs visszaút filmhez szükséges. Intelligens rendező, de túl komoly és óvatos egy ilyen anyaghoz.

Van néhány igazán vicces pillanat, amikor Jack, Susan és Samantha – egy utcai srác, akinek az anyja prostituált és drogfüggő volt – a jól ismert „Apa tudja, mi a legjobb” sémába esnek, még akkor is, ha egy New Orleans-i szállodában húzzák meg magukat, miközben egy Halliburton típusú katonai vállalkozó által irányított afganisztáni fegyvercsempész-akció végére próbálnak járni.

Egyiküknek sincs tapasztalata abban, hogy a hagyományos anya, apa, gyermek konfigurációban viselkedjen, így kicsit olyanok, mint a színészek, akiket úgy dobtak be egy darabba, hogy nem olvasták a forgatókönyvet, és kénytelenek improvizálni, méghozzá csúnyán. Susan és Samantha anya-lánya kapcsolatának változata magában foglal egy oktatást arról, hogyan kell kicsavarni egy pisztolyt egy férfi kezéből, és herén rúgni. Amikor Samantha egy este engedély nélkül elszökik, Jack és Susan szembesítik, amikor visszatér, és Jack félig-meddig azt mondja: „Hol voltál?”.

A látvány, ahogy két koponyatörő katona nem tud kordában tartani egy tinilányt, jó poén, és figyelemre méltó módon sosem unalmas. Sajnos sosem válik mássá, mint egy vicc, vagy egy kidolgozatlan elképzelés. A Jack Reacher: Nincs visszaút film tele van kidolgozatlan ötletekkel, valamint olyan jelenetekkel, amelyek káprázatosak, vagy legalábbis okosak lehettek volna, ha Zwick és Herskovitz képesek lettek volna megállapodni egy hangnemben és egy vízióban, és azokat továbbfejleszteni.

Ehelyett enyhe lelkesedéssel, de semmi kedvvel menetelnek, száraz, de nem eléggé száraz komédiát váltogatva olyan akciójelenetekkel, amelyek hozzáértően kivitelezettek, de közel sem olyan ötletesek és felkavaróan perverzek, mint az eredeti „Jack Reacher” legjobb részei, egy szintén elég jó katonai összeesküvéses thriller, amelyet Cruise ócskavas kutyaszomorúsága, Werner Herzog (akinek itt sajnos nincs megfelelője) gazfickós alakítása és néhány remekül megrendezett, közelharcra emlékeztető harc élénkít.

Zwick (aki számos katonai témájú történetet mesélt már el, többek között a „Bátorság a tűz alatt” és a „Dicsőség”) és Herskovitz (aki Zwickkel együtt egy sor nagyszerű hazai drámát készített a tévének, amelyek közül a legjobb a „My So-Called Life” volt) nem tudják eldönteni, hogy könnyedén parodizálják-e a „kiégett gyilkos, akit megfiatalít a szerelem” alműfaját, vagy bocsánatkérés nélkül felvállalják, még akkor is, ha ezzel elidegenítik a rajongókat, akiknek kényelmetlen minden olyan érzelemnyilvánítás, ami nem Cap és Bucky. Ez a zűrzavar a film utolsó előtti jelenetében nyilvánul meg, a Jack és Samantha közötti sorsszerű búcsúban, amely szívszorító lehetett volna, ha a filmkészítők harminc másodperccel korábban fejezik be.

Cruise ebben a jelenetben karrierje legjobb színészi alakítását nyújtja; láthatjuk, ahogy Jack próbálja elérni, hogy az arca és a hangja azt tegye, amit bármelyik természetes apa automatikusan tenne, és szánalmasan elbukik, mert vagy nem így van bekötve, vagy nincs meg a szükséges élettapasztalata ahhoz, hogy ezt megjátssza. Vannak pillanatok, amikor Cruise munkája itt Kurt Russellt idézi a Katona című filmben, ami az egyik legjobb főszereplői alakítás, amit valaha láttam egy éppen csak rendben lévő filmben.

Remek mellékszereplők: Aldis Hodge egy katonai rendőrtisztként, Holt McCallany egy tisztként, aki semmi jóra nem készül, és Patrick Heusinger egy bérgyilkosként, akit csak A vadászként ismernek, és akinek fekete trencsekkjei és hipszter arcszőrzete Ryan Gosling eurotrash unokatestvérére utal. Smuldersnek is van néhány erős pillanata – és a „Néhány jó ember” Cruise-os „A Few Good Men” stílusában mondott szúrós dorgálásokkal nyomatékosítja Susan női Jack szerepét -, de őt is hagyják, hogy a széljárás között bolyongjon. Nincs ebben a filmben semmi borzasztó, mégis kudarcot vall minden vele foglalkozónak. Ez az a fajta bűvészmutatvány, amit nem akarsz látni.

Jack Reacher: Nincs visszaút filmről további érdekességeket itt találhatsz.

Jack Reacher: Nincs visszaút teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.