A „Harry Potter” előzményfilm, a „Legendás állatok: Grindelwald bűntettei” egy nagy költségvetésű, ünnepre időzített blockbuster a … rasszizmusról, ami nem éppen az a vidám, szabaduló szórakozás, amit a családok keresnek ebben az évszakban.
Az biztos, hogy J. K. Rowling egész irodalmi és filmes birodalma komoly, erkölcsös témák alapjaira épül, amelyeket a jó és a rossz közötti epikus, klasszikus csatán keresztül tár fel, hogy minden korosztály számára elérhetővé tegye őket. Kik voltak a Roxfort Slytherin házának tagjai, ha nem kegyetlen, elitista bigottak, akik megszállottan ragaszkodtak a tisztavérű varázslók és boszorkányok vélt felsőbbrendűségéhez? De míg az eredeti Harry Potter-saga nagyszerű egyensúlyt teremtett a szívbemarkoló és az elgondolkodtató között, a Legendás állatok spin-off univerzuma még mindig nehezen találja meg ezt a biztos alapot.
Ez azért is zavarba ejtő, mert Rowling maga írta a forgatókönyveket mind a 2016-os eredeti „Legendás állatok és megfigyelésük”, mind pedig a folytatás, a „Legendás állatok:” forgatókönyvét: Grindelwald bűntettei” című filmet. David Yates, aki a „Harry Potter” sorozat utolsó négy filmjét rendezte, ezeknek a filmeknek is ő a rendezője.
De szinte olyan, mintha Rowling túl sokat akarna belezsúfolni, és senki sem hajlandó javasolni, hogy ezt az ösztönét visszafogja. Valóban van itt varázslat, és vizuális csoda is, de a karakterek és a cselekmény is túl sok. „A Grindelwald bűntettei sokkal többről szól, mint az elődje, amely a világépítés alapvető narratív szükségleteihez kötődött, és talán túlságosan is a furcsa és csodálatos teremtményekre támaszkodott, hogy a nézők számára az utazás érzését nyújtsa, de ez nem jó dolog.
Ez ehhez képest túl sok mindenről szól, aminek eredményeképpen a történetmesélés inkább vontatott, mint izgalmas. Az olyan nevek hallgatása, mint Lestrange, és a Roxfortban tett rövid látogatások, hogy lássunk egy fiatal, daliás Albus Dumbledore-t, csak eddig tudnak elmenni az eredeti varázslat felelevenítésében. A filmek középpontjában álló, örökké rángatózó, modoros Eddie Redmayne pedig nem a legstabilabb, legerősebb horgonyt adja. Newt Scamander, a mágus és a címadó (és kitalált) „Legendás állatok” című kötet szerzője szerepében Redmayne csupa hetyke és motyogó, inkább zavaró, mintsem szerethető figura. Bár ő maga is varázserővel rendelkezik, mégis ő a mi közvetítőnk ebbe a bonyolult világba. Ezúttal minden eddiginél több dolga van.
A film azzal kezdődik, hogy a rettegett sötét varázsló, Gellert Grindelwald (az előző rész végéről visszatérő, fagyos Johnny Depp) egy sötét és viharos éjszakán vakmerő börtönszökést rendez, miközben az Egyesült Államokból Angliába szállítják. (Ez a nyitójelenet az egyik csúcspont, és olyan sürgősséggel mozog, amit a film ezt követően ritkán ér el.) Az a szándéka, hogy összegyűjtse a világ összes tisztavérű varázslóját, hogy felkeljenek, átvegyék a hatalmat és uralkodjanak a nem mágikus emberek – a No-Majok, ahogy Amerikában nevezik őket, vagy a muglik, ahogy a brit Potterverzióban hívják őket – felett.
Mintha nem lenne elég világos a szándékainak hátborzongató természete (és azok jelentősége mind történelmileg, mind napjainkban), később vonatok, hatalmas lángok és hamukupacok látványát kapjuk, mint az eljövendő események rémisztő előhírnöke. Ez nem finom. Depp azonban visszavesz a szeszélyes furcsaságból, ami oly sok munkáját jellemzi, különösen Tim Burtonnal, és helyette nyugalmat és hangjának visszhangzó, gonoszkodó mélységét találja meg.
Newtnak időt kell szakítania a sok ölelgetős és csúszómászó állatkától, hogy a Roxfort igazgatója, Dumbledore (Jude Law) kérésére felkutassa Grindelwaldot, aki maga nem tudja ezt megtenni, mert fiatalkorában túl intim kapcsolatot ápolt az immár gonosz varázslóval. Rowling már korábban is jelezte, hogy Dumbledore meleg, és a Grindelwalddal való feltételezett kapcsolat tovább bővíti ezt az érdekes elképzelést, de a forgatókönyv frusztráló módon visszariad attól, hogy sokkal mélyebben belemerüljön a lehetséges románcukba.
Newt-nak is van egy románca a kedves, de félénk aurorral, Tina Goldsteinnel (Katherine Waterston, aki ismét az egér szerepét játssza). Tina azonban aggályosan viszonyul Newt-hoz, mert azt gyanítja, hogy a férfi még mindig szerelmes a gyerekkori osztálytársába, Leta Lestrange-be (Zoe Kravitz), aki eljegyezte Newt bátyját, Theseust (Callum Turner), aki a Mágiaügyi Minisztérium tisztviselője.
De várj, van még más is. Tina kellemesen bolondos húga, Queenie (Alison Sudol), aki gondolatolvasó, visszatért a szerethető mugli barátjával, Jacobbal (Dan Fogler), hogy látszólag segítsenek, ahogy tudnak, de azért is, hogy némi szükséges könnyedséget biztosítsanak. A „Grindelwald bűntettei” nemcsak e különböző cselekmények között ugrál ide-oda, hanem az 1920-as évek Londonja és Párizsa között is, amelyek kozmopolita komorságukban annyira hasonlítanak egymásra, hogy lényegében felcserélhetők (és néha még zavaróak is).
Végül az egyik legmeghatározóbb darab az a történetszál, amelyben a nagyhatalmú és meggyötört Credence Barebone (Ezra Miller) próbálja megtalálni valódi identitását, miközben Grindelwald ezzel párhuzamosan megpróbálja megtalálni őt, hogy fegyverként használhassa. Credence egyetlen igaz barátja és védelmezője az alakváltó Nagini (Claudia Kim), aki óriáskígyóvá tudja változtatni magát. De még ők is elvesznek az egész mocsárban.
Az egyes pillanatok és képek azonban kiemelkednek: egy zsúfolt cirkuszi sátor, amely egy pálca mozdulattal rendezetten bepakolja magát egy kocsiba, vagy egy aranyszínű, csillogó köd, amely – ha egy adott helyre szórják – a lábnyomokig pontosan elárulja az ott lezajlott beszélgetéseket és cselekményeket. A Legendás állatok pedig valóban fantasztikusak, különösen a fenséges, teljes egészében hínárból készült csikóhal, amelyen a víz alatt lovagolhatsz. Csak ezúttal sokkal nehezebb megtalálni őket.
Legendás állatok: Grindelwald bűntetteiről további érdekességek itt.
Legendás állatok: Grindelwald bűntettei teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.