Ragadozó városok kritika és elemzés (2018)

Ragadozó városok filmértékelés és vélemény

Hogy készülhetett ez a valóban vacak film? Van egy elméletem. A társproducerek, Peter Jackson és Fran Walsh, akik egykoron egy olyan filmet tudtak összehozni, ami magával ragadó, koherens, szórakoztató, sőt, valóban káprázatos volt, ránéztek egy zsák pénzre, amit a Universal és más tőkeforrások hagytak az asztalukon, és azt kérdezték maguktól: „Tudunk-e olyan rosszul teljesíteni, mint Wachowskiék a Jupiter felemelkedésével, csak kihagyva a vicces, pánszexuális, kempinges részeket?”. És a válasz: abszolút!

Jackson és Walsh (talán emlékeztek még a „Mennyei teremtmények”-re és néhány Tolkien-adaptációra) társszerzői a gyakori munkatárs Philippa Boyensszel, Phillip Reeve valamilyen – gondolom – YA regényéből (az Államokban a Scholastic adta ki, úgy látom), A „Ragadozó városok” a szokásos hangosbeszélővel kezdődik, amely arról tájékoztat minket, hogy „azok az Ősök” „mindössze 60 perc alatt” elpusztították a Föld civilizációját, rossz és szörnyű fegyvertechnológiát használva, és hogy most maga a világ is elszabadult, miközben ragadozó városok dúlják fel a Földet, hogy megmaradt erőforrásait felkutassák.

Hogy ez hogyan fordítható le vizuálisan, az az, hogy az egész, vagy legalábbis részleges világvárosok most már mobilak, óriási tankok talpán járnak körbe-körbe. Hogy ezt a mérnöki bravúrt hogyan érték el, azzal nem foglalkoznak. Mindenesetre London, amelyet még mindig nagyrészt előkelőnek tartunk, egy sokkal kisebb „romániai bányavárosra” húzza a seggét, és lecsap egy sokkal kisebb „romániai bányavárosra”, remélve, hogy ellopja a sóját. Ezen a városon van Hester Shaw (Hera Hilmar), egy tinédzser lány, aki bosszút akar állni a londoni villanyszerelő (vagy mi) Thaddeus Valentine-on, amiért megölte az anyját.

A londoni Tom Natsworthy (Robert Sheehan), egy fiatal történész, aki az „ősök” fegyvereiből (az ősök, ha esetleg lemaradtál volna, mi voltunk) gyűjtést épít, hogy aztán megszabaduljon tőlük, hogy ne kelljen tovább tanulmányoznia a háborút, kezdetben Thaddeus rajongója. Ám amint Tom túl közel kerül Hester titkához, le a londoni szemétdombra, hogy aztán jobb híján a szerelmet és a kalandot találja meg a temperamentumos, visszahúzódó Hesterrel. Ez a lépés többek között lehetővé teszi Thaddeus számára, hogy hozzáférjen a fegyverraktárhoz, ami segít neki egy vadonatúj szuperfegyver megépítésében.

A Ragadozó városokban ami Hestert illeti, van-e sok oka a tartózkodásra. Árva kislánykorában örökbe fogadta valami „Lazarus Brigád” nevű valami tagja, élőhalott robotok, akik magas szintű szuperképességekkel rendelkeznek, és mindig megkapják, amit akarnak. Örökbefogadóját, Shrike-ot, akit Stephen Lang alakít jelentős CGI-felülettel, meghatotta a lány ígérete, hogy megengedi neki, hogy hasonló robottá változtassa őt (mert ez olyan nagyszerű üzletnek hangzik, nem?).

De Hester visszavonta a szavát, hogy bosszút álljon Thaddeuson, és Shrike teljesen bekattant, vagy bármi is legyen az apeshit megfelelője a szupererős élőhalott robotok esetében. Thaddeus, hogy jobban távol tartsa Hestert, kiszabadítja a nagyon kitartó és nagyon pusztító Shrike-ot egy lebegő börtönből, és elindul, hogy beszedje az ígéretét. Annyi mindent elpusztít az útjában, hogy csoda, hogy Hester sok újdonsült barátja egyáltalán a közelében tartja, de szerencséjük van, mert – meglepetés – nála van a kulcs Thaddeus szuperfegyverének szétszereléséhez. A történet csak úgy hemzseg az ehhez hasonló meglepő fordulatoktól.

A Ragadozó városokban az említett történet különböző összetevői olyan véletlenszerűen kerülnek bevezetésre, hogy nem tudnak nem csipogást kiváltani, de még ha másképp is hozzák be a képbe, a Shrike, amit arra szántak, hogy megrendítően emlékeztessen arra, hogy mi is az, hogy embernek lenni, egy szörnyű ötlet, amit borzalmasan kiviteleztek. Tudom, hogy Lang valószínűleg már elég régóta hűsöl odalent, várva az „Avatar” folytatásainak forgatására, hogy ideges legyen, de bárcsak talált volna jobb módot az időpocsékolásra. Ez a film még a gyerekfilmek alacsony színvonalához képest is nevetségesen baljós és giccses, és egyre rosszabb lesz, az etnikailag sokszínű lázadó repülős csapat és a Dalai Láma hasonmás vezetőjének nehézkes bevezetésével, akit Thaddeus az ázsiai területre akar buldózerként bevonni.

De azért jól néz ki, nem? Nem igazán. Christian Rivers, Jackson régi művészeti igazgatója rendezte, az általános megjelenés felteszi a kérdést, hogy „eleged van már a steampunkból”, és számomra igen. Nem számít, hogy a film egész koncepciója olyan, mintha valaki úgy döntött volna, hogy sokkal komolyabban veszi Terry Gilliam „A bíborszínű állandó biztosíték” című filmjét, mint ahogy azt valaha is tervezték. Nekem tetszettek a majdnem barlangszerű taposópályák, amelyeken Hesternek és Tomnak a szerelemhez vezető úton kellett szaladgálnia.

Ragadozó városokról további érdekességek itt.

Ragadozó városok teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.