Robin Hood kritika és filmelemzés (2018)

Robin Hood filmértékelés és vélemény

Akár egy függőhidat is építhetnénk a „Robin Hood” és aközött a szakadék között, ami lehetett volna, és ami most van. Hőse hiteles, mint olyan ember, aki a gazdagoktól akar rabolni és a szegényeknek adni, de a történetmesélés annyira szegényes, hogy az üzenet nem tud megragadni.

A „Robin Hood” egy képlékeny mese, de a magja mindig ugyanaz: egy pimasz alulmaradt harcol a hatalommal a rosszul kezelt polgárok nevében. Otto Bathurst („Peaky Blinders”) rendező új változata megragadja a legenda lényegét, de frusztrálóan nem tudja azt lefordítani.

A tompán politikai és meglepően koherens üzeneteket közvetítő film tele van szándékosan modern részletekkel, amelyek jelzik, hogy ez a népmese a modern multiplexek közönségének szól, és közelebb áll egy sci-fi vagy fantasy eposzhoz, mint egy „Barry Lyndon” stílusú „pontos” ábrázolásához egy másik korszak életéről. Ha a filmkészítés és az írás nem lenne ennyire jellegtelen, ez különleges lehetett volna. Ehelyett egy lapos és gyakran zúzós élményt kapunk, amelyet az intelligencia és a meglepetés zegzugai tarkítanak.

Robin of Locksley (a „Kingsman: A titkosszolgálat” sztárja, Taron Egerton) megtestesülése egy osztálya árulója – a keresztes hadjáratok veteránja, aki szó szerint a földesúrnak született. A kegyetlen és korrupt nottinghami seriffel (Ben Mendelsohn) harcol, miután hazatérve rájön, hogy a rosszfiú a közösségét a feledés homályába adóztatta, hogy a háborús erőfeszítéseket finanszírozza. Robinhoz csatlakozik a szaracén Kis John (Jamie Foxx), aki a barátjává és mentorává válik, miután Robin árulás vádját kockáztatva megmenti John fiát a keresztes háborúk során.

Akár egy függőhidat is építhetnénk a „Robin Hood” és aközött a szakadék között, ami lehetett volna, és ami most van. Hőse hiteles, mint olyan ember, aki a gazdagoktól akar rabolni és a Robin Hood, John és szövetségeseik elkezdenek aranyat lopni a rosszfiúktól, Robin arcát eltakaró fekete csuklyája pedig a Guy Fawkes-maszkkal egyenrangú forradalmi jelképpé válik. Ezzel párhuzamosan Robin behízelegte magát a seriff belső körébe, hírszerzési információkat gyűjt az egyre növekvő lázadásához, és leleplezi a nép leigázására irányuló összeesküvést, amely még annál is szörnyűbb, mint amit elképzelt.

A film mellékhősei – köztük Robin egykori menyasszonya, Maid Marian (Eve Hewson) és a helyi lelkész, Friar Tuck (Tim Minchin) – meglehetősen fásultan szemlélik a világot. Nem kell őket különösebben ösztönözni arra, hogy csatlakozzanak Robin kampányához, hogy visszaadja az aranyat és a reményt azoknak az embereknek, akiket az állam visszaélt vagy természetesnek vett.

Ben Chandler és David James Kelly forgatókönyve egy több évszázados történetet ötvöz mai fogalmakkal és nyelvezettel, és a filmkészítők megpróbálják ezt a stratégiát a következő szintre emelni. Akárcsak Guy Ritchie nemrég tett kísérletet egy másik ősi angol hős aktualizálására az Arthur királyban: Legend of the Sword” – és ami azt illeti, Kevin Reynold 1991-es sikerfilmje, a „Robin Hood: A tolvajok hercege”, amelyből ez a film szabadon kölcsönöz -, ez egy hangos, gyors, szaggatott produkció, punkos, de komoly éllel.

Gyakran utánozza Christopher Nolan Batman-filmjeinek megjelenését és hangulatát, az energiát eleganciára cseréli, és lelkesen vállalja a sok, kirívó anakronizmust. Marian 2016 körüli füstös szemű sminket visel, a jelmezek a filmtörténelem legfinomabb, egyedi szabású bőrdzsekijei közül mutatnak be néhányat, a harci jelenetekben pedig íjászok lövöldöznek egymásra nyílvesszőkkel közelről, mint a John Wick-filmek pisztolypárbajozói. A Szíriában játszódó nyitó akciójelenetben a „Ryan közlegény megmentése” és a „Black Hawk Down” stílusában dadog a kézikamera.

A Robin Hoodban a párbeszédek szintén tele vannak modern aforizmákkal és politikai szlogenekkel, amelyeknek a jelek szerint az a céljuk, hogy megragadjanak az ember fejében és szenvedélyeket szítsanak. Egy ponton Nottingham korrupt seriffje, akit Trump-Bolsonaro-Le Pen stílusú nacionalista/rasszista despotaként mutatnak be, George W. Bush 9/11 utáni kijelentését idézi: „Gyűlölnek minket a szabadságunkért”, utalva a muszlim hordákra, amelyek ellen a keresztény harcosok a tengerentúlon harcolnak.

Arra figyelmeztet, hogy elözönlik Angliát, hacsak nem száll be mindenki a kincseivel és vérével. „Felgyújtják a házaitokat!” – harsogja a seriff. „Felégetik a földeteket!” Robin és John barátságát olyan emberek közötti kötelékként kezelik, akik elég okosak ahhoz, hogy átlássák azokat az erőket, amelyek megpróbálják őket egymás gyűlöletére rávenni.

A Robin Hood film valódi cinizmusa a hatalommal szemben érezhető, és mélyebbre hatol, mint gondolnánk. A seriff összejátszik egy kegyetlen és kapzsi bíborossal (F. Murray Abraham), aki elárulja, hogy titokban a tengerentúlon mind a keresztényeket, mind a muszlimokat pénzelik, hogy a háborús gépezet tovább működjön, és az arany a helyi bánya és öntöde kasszájába ömöljön, amely a helyi lakosság nagy részét foglalkoztatja, és lángot és mérgező füstöt okád.

Marian új férje, Will Scarlet (Jamie Dornan), akihez azután ment feleségül, hogy Robint a háborúban halottnak jelentették, az, amit a 2018-as politikai kommentátorok „centristának” neveznének, és óvatos szimpátiát mutat Robin és a többi lázadó indítékai iránt, miközben elítéli módszereiket, és aggódik, hogy felborítják azt a rendszert, amely stabil és kényelmes életet biztosít neki. Ez az a fajta film, amely a kazánszövegeket képekké változtatja, mint amikor egy újonnan radikalizálódott karakter szó szerint bombadobálóvá válik.

Sok más hősies elbeszéléssel ellentétben, amelyek nem szólnak másról, mint arról, hogy a rossz emberek rossz dolgokat művelnek, ez a „Robin Hood” az intézményi és a személyes korrupcióról egyaránt szól; mindent megtesz annak bemutatására, hogy az egyik hogyan táplálja és terjeszti a másikat, és hogy az elkövetők politikai jelszavakba és vallási képzetekbe burkolóznak, miközben a dolgozó emberek zsebét fosztogatják, és nemzeteket fordítanak egymás ellen. A film kifejezetten szervezett vallásellenes, valamint antikapitalista és antinacionalista állásfoglalás: egy Noam Chomsky vezércikk íjakkal és nyilakkal.

A film történetmesélése azonban éppoly konzervatív, mint amilyen intrikusan radikális az üzenete. Miközben a forgatókönyv modernizálja a legenda más aspektusait, nem talál új utat Robin és John (lényegében egy újabb kasztrált fekete mentor/apafigura egy fiatal, fehér férfi számára, akinek levágott keze megakadályozza, hogy valaha is felülmúlja tanítványát), valamint Marian (aki még mindig egy bajba jutott kislány, bármennyire is bátran ellenáll a nemi erőszakra hajlamos seriffnek és banditáinak) kapcsolatában.

A rendezés a filmet csak festékkel festik, minden lényeges cselekményt megragadnak, de semmit sem idéznek fel – ami esztétikailag még akkor is sértő lenne, ha a jelmezesek, díszletépítők és dekoratőrök nem lennének ott, hogy minden képkockát megtöltöttek volna olyan színekkel és textúrákkal, amelyeket érdemes lenne élvezni. Egyetlen szellemes vagy lírai kép sincs sehol a filmben, amely elpazarolja a dinamikus, széles képkockákat, és egy csillogó, gyors vágású stílusban van felvéve, amely a csúcskategóriás tévépilótákra jellemző, BOOM! hangokkal kiegészítve, hogy tájékoztasson minket arról, hogy valami fontos történt.

A speciális effektek jó része gyatra, különösen a szekeres üldözési jelenet, amelyben Robin, Marian és John a seriff őrsége és a gyilkos Guy of Gisborne (Paul Anderson) elől menekül a tüzes malmokban. A színészek annyira nyilvánvalóan nem egy térben laknak a látványossággal, hogy akár a Szerelemhajó fedélzetén is állhatnának. De a végén a „Robin Hood”, megadja magát a Marvel/DC szindrómának, feltételesen felállítva egy folytatást, amit nehéz elképzelni, hogy bárki is követelne.

Robin Hood című filmről bővebben itt olvashatsz.

Robin Hood teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.