Sicario 2. – A zsoldos kritika és elemzés (2018)

Sicario 2. – A zsoldos filmértékelés és vélemény

Legjobb esetben a Sicario: A katonák napja” Michael Mann munkásságára emlékeztet, olyan macsó férfiakról szóló történetekre, akik annyira felszabadultak a viselkedésükre vonatkozó korlátozások alól, hogy elmosódnak a jó és a rossz közötti határvonalak. A legrosszabb esetben a „Sicario 2. – A zsoldos” a ’90-es és ’00-as években a piacot elárasztó, egyenesen DVD-re kerülő folytatásokra emlékeztet, az akciófilm-sikerek folytatásaira, amelyek csak árnyékai voltak az előzőeknek. Ez gyakrabban a legrosszabb.

A 2015-ös, háromszoros Oscar-jelölt film folytatása elvesztett néhány kulcsszereplőt, köztük az Oscar-jelölt Johann Johannsson és Roger Deakins mellett a sztár Emily Bluntot és a rendező Denis Villeneuve-t is. Ha azt mondjuk, hogy a hiányuk érezhető, az még enyhe kifejezés. Egyrészt kissé igazságtalan a jelenlegi stábot ahhoz a tehetséges kvartetthez hasonlítani, de Stefano Sollima rendező olyan gyakran utánozza az első filmet, hogy lehetetlen nem így tenni. Visszatérnek például a helikopterekről az amerikai-mexikói határ mentén készült hosszabb felvételek, az impozáns filmzene és néhány közúti lövöldözés. Így folyamatosan emlékeztetnek minket azokra az elemekre, amelyeket az előző filmben egyszerűen jobban megcsináltak, és az olyan mesteremberek fontosságára, mint Johannsson, Deakins és Villeneuve.

E mesterség helyett egy brutális, gyakran csúnya utazást kapunk az amerikai-mexikói határ zűrzavaros vidékére. Szinte mintha a filmet egy forgatókönyvíró gépezet készítette volna, amelynek célja, hogy a lehető legteljesebben kiaknázza az aktuális nemzeti félelmeket és vitákat, a Sicario 2. – A zsoldos” öngyilkos merénylők jeleneteivel kezdődik – az egyiket egy mexikói csoport próbálja átlépni a határt, a másikat pedig, hosszú idő óta az egyik leggrafikusabban felkavaró jelenetben egy kansasi élelmiszerboltban.

Ott egy anya és gyermeke látható, amint kétségbeesetten próbálnak eljutni a kijáratig, mielőtt darabokra robbantanák őket. Szinte olyan, mintha Sollima kesztyűt dobna: „Ez egy erőszakos, durva élmény lesz – távozzanak, ha nem bírják”. Egyesek számára ez már a durva kizsákmányolás határát súrolja. Figyelmeztetem önöket.

A robbantások miatt Matt Graver (Josh Brolin) egészen Szomáliáig küldi, hogy kiderítse, hogyan és miért jön egy terrorista Mexikón keresztül. Nyomozása felkelti James Riley védelmi miniszter (Matthew Modine) és a fekete akcióban dolgozó Cynthia Foards (egy borzalmasan pazarló Catherine Keener) érdeklődését, aki megbízza Gravert azzal, hogy, nos, káoszt teremtsen a mexikói határon.

A Sicario 2. – A zsoldos-ban az amerikai kormány egymás ellen akarja uszítani a kartelleket, hogy megzavarja az ökoszisztémát, és minden más helyett a riválisaikra koncentráljanak – és persze az amerikai kormány a nemzetközi drámákból él. A terv tehát az, hogy elrabolják az egyik kartellkirály, egy Carlos Reyes nevű férfi lányát, aki történetesen az az ember, aki ellen Alejandro (Benicio Del Toro) bosszút esküdött. Matt behívja Alejandrót, és szabad kezet ad neki, hogy megtegye, amit kell.

Amint a „Sicario 2. – A zsoldos” felpörög, van néhány tagadhatatlanul jól megcsinált jelenet, többek között egy mexikói úton elkövetett gyötrelmes rajtaütés, és az előadók mindannyian erősek. Brolin álmában is el tudja játszani ezt az erős állú katonai vezető figurát, de a karakteréhez egy érdekes (bár alulfejlett) lázadással teli aláfestést ad, és egy olyan embert rajzol, aki követi a parancsokat… egy bizonyos pontig. De a film ismét Del Toroé. Ő továbbra is az egyik legjobb színészünk, aki megtalálja a módját, hogy elmélyítse a kisebb ütéseket egy olyan filmben, amely nem igazán enged szüneteket a finomságok számára.

És ez a probléma egy része. Különbség van aközött, hogy egy film extrém erőszakot használ valamilyen céllal – akár tematikus, akár művészi -, és aközött, hogy csak azért használ extrém erőszakot, mert nem jut eszébe semmi más. A Soldado napja című filmben a vérontás olyannyira zsibbasztóvá válik, hogy nehéz érdekelni, mi történik ezután. Sőt, az utolsó jelenetekben egy karaktert láthatunk, akinek a szemei halottak, és akit sokkolt a csend, és érzelem nélkül hagynak a történtek.

Én is így éreztem, és azon tűnődtem, hogy vajon mi volt az üzenete vagy művészi lendülete annak a két órányi vérontásnak, ami előtte zajlott. A nemzetközi káosz témája, amely egykor meghatározta a világ másik felén lévő, az amerikai határhoz érkező helyeket, ott van, de viszonylag kevéssé feltárva. Itt minden felszínesnek tűnik, különösen, ha az embernek az az érzése, hogy az egész csak előkészítés egy harmadik filmhez. A „Sicario” önmagában is megállta a helyét, de ez olyan alkotásnak tűnik, amelynek szinte semmi ereje sincs az előtte lévő film nélkül, és valójában talán csak akkor működik, ha látjuk a következő filmet (Taylor Sheridan író azt mondta, hogy trilógiát képzelt el).

Egyeseket a kizsákmányoló erőszak, másokat pedig a sekélyes történetmesélés fog elriasztani, de ami engem a legjobban megfogott „A katonák napja” kapcsán, az az egész kiszámíthatósága volt. Találkozunk egy fiatalemberrel, akit egy nagyhatalmú bűnszövetkezet prérifarkasaként vonz a bűnözésbe, és ő egy teljesen jellegtelen személyiség, az a fajta ember, akiről tudod, hogy csak azért létezik egy ilyen filmben, hogy végül keresztezze az utakat a címek feletti nevek által játszott karakterekkel. Alejandro és Matt körül minden feláldozhatónak tűnik, és ráébreszt arra, hogy az esztelen erőszak mennyire rossz helyettesítője az árnyaltságnak, a jellemnek vagy a kommentároknak. Nem minden filmnek kell úgy éreznie, hogy van mondanivalója, de mindig bosszantó, amikor egy film azt hiszi, hogy van, de nem jön ki belőle semmi.

Sicario 2. – A zsoldos-ról további érdekességeket találhatsz ha ide kattintasz.

Sicario 2. – A zsoldos teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.