Szólíts a neveden kritika és elemzés (2017)

Szólíts a neveden filmértékelés és vélemény

Luca Guadagnino filmjei a természet átalakító erejéről szólnak – arról, ahogyan az igazi énünket felszínre hozza, és arra ösztönöz, hogy kövessük rejtett szenvedélyeinket. Az „Én vagyok a szerelem” vad, szélfútta dombjaitól az „Egy nagyobb csobbanás” elegáns úszómedencéjéig Guadagnino élénken ábrázolja a külvilágot, amely szinte maga is szereplője a történetnek, és amely a többi szereplőt bátorságra ösztönzi, és arra hív, hogy úgy érezzük, mi is részesei vagyunk ennek a mámorító atmoszférának.

Soha nem volt ez annyira igaz, mint a „Szólíts a neveden” című filmben, amely egy buja és vibráló mestermű az első szerelemről, amely Észak-Olaszország meleg, napsütéses égboltja, lágy szellője és bájos, fákkal szegélyezett útjai között játszódik. Guadagnino nem kapkodja el a hely és a szereplők megismerését. Türelmes a tempóját illetően, és neked is annak kell lenned. De tényleg, mi ez a sietség? 1983 nyarát írjuk, és nincs más dolgunk, mint olvasni, zongorázni, a klasszikus művészetről elmélkedni és barackot és kajszibarackot szedni a bőséges gyümölcsfákról.

Az érzéki élvezetek eme kertjében váratlan, de életet megváltoztató románc bontakozik ki két fiatalember között, akik kezdetben teljesen különbözőnek tűnnek a felszínen.

A 17 éves Elio (Timothee Chalamet) ismét a családja nyári nyaralójába látogat szüleivel: apjával (Michael Stuhlbarg), a görög-római kultúra nagyra becsült professzorával és anyjával (Amira Casar), a fordítóval és kegyes háziasszonnyal. Elio testalkata egy kisfiúé, de intellektusa és gyors észjárása meghaladja korát, és a szülei által belé nevelt világiasság legalább a kifinomultság látszatát kelti benne. De a hencegés alól néha még mindig előbukkan egy bambán öntudatos kölyök. A nyár végére ez a gyerek örökre legyőzi.

Egy Oliver nevű amerikai doktorandusz (Armie Hammer) érkezik az Elio apja által felajánlott éves szakmai gyakorlatra. Oliver minden, ami Elio nem – vagy legalábbis ez az elsődleges képzetünk róla. Magas, gyönyörű és rendkívül magabiztos, ő a tipikus amerikai hunk. De bármennyire is udvarias tud lenni, Oliver egy könnyed „Később találkozunk” megjegyzéssel is képes kisuhanni a szobából, ami még inkább kínzó rejtélyessé teszi őt.

Chalamet és Hammer között az első pillanattól kezdve egyszerűen nevetséges a kémia, még akkor is, ha (vagy talán éppen azért) a karaktereik eleinte szúrósak egymással szemben: tesztelik, lökdösik, tapogatóznak, de közben folyamatosan aggódnak, hogy mit gondol a másik. Azzal flörtölnek, hogy irodalmi vagy komolyzenei ismeretekkel próbálják felülmúlni egymást, de jóval azelőtt, hogy fizikai kontaktusba kerülnének, elektromos kapcsolatuk félreérthetetlen. A laza beszélgetések a medence partján feszültséggel telítettek; a spontán biciklitúrák a városba, hogy elintézzenek valamit, olyanok, mint az első ideges randevúk.

James Ivory író nagyvonalú, érzékeny adaptációja Andre Aciman regényéből gyönyörűen egyenletes, mégis részletgazdag módon tárja fel ezeket a karaktereket és folyamatosan fejlődő dinamikájukat. Így amikor Elio és Oliver végre ki merik mutatni egymás iránti valódi érzéseiket – a Szólíts a neveden film egy teljes órája után -, a pillanat bensőséges erejével lélegzetet veszünk, és az érzelmek teljesen hitelesnek és megérdemeltnek tűnnek.

Ahogy Elio és Oliver egymás rétegeit lehámozzák, az egyszerre édes és szédítően izgalmas, még akkor is, ha úgy érzik, hogy románcukat titokban kell tartaniuk Elio szülei előtt. (Eliónak van egy afféle barátnője is Marzia [Esther Garrel] személyében, aki egy figyelmes, játékos francia tinédzser, aki szintén a városban tölti a nyarat). Chalamet gyönyörű, összetett alakításának egyik lenyűgöző eleme, ahogyan könnyedén átvált angolul, olaszul és franciául beszél, attól függően, hogy Elio éppen kivel van együtt. Ez olyan érettséget kölcsönöz neki, ami egyébként még fejlődésben van; végül a hatalmas karakterívét kielégítőnek és igaznak érzi.

De Oliver fejlődése is ugyanilyen fontos, és Hammer megtalálja a trükkös egyensúlyt a karakter hivalkodása és sebezhetősége között, miközben átadja magát ennek az izgalmas ügynek. Kacér, de gyengéd – a pár szerelmi jelenetei egyszerre szívszorítóak és intenzíven erotikusak -, és bár ő a tapasztaltabb a kettő közül, nem tud nem fejest ugrani.

És mégis, a „Szólíts a neveden” talán nem is maga a románc a leghangsúlyosabb része, hanem inkább az a hosszan tartó érzés, hogy ez nem tarthat sokáig, amit Guadagnino hosszú beállításokkal és a csend szakértő használatával idéz fel. A melankólia érzése mindent áthat, az ingválasztástól kezdve a tökéletesen érett barack ízéig. És jaj, az a barackjelenet – Guadagnino bölcsen tette, amikor kockáztatott, és benne hagyta a regényből. Tényleg működik, és talán ez a végső példája annak, hogy a rendező milyen mesterien manipulálja és élénkíti minden érzékszervünket.

A hely vizuális szépsége buja, de nem annyira tökéletes, hogy az már zavaró legyen. Épp ellenkezőleg. Annak ellenére, hogy a rendező hírhedt aprólékos részletességgel dolgozik, Sayombhu Mukdeeprom operatőr 35 mm-es képei olyan tapintható minőséget nyújtanak, amely fokozza az érzéseket, és szinte ősi érzést kelt bennük. Látjuk, ahogy a szél lágyan susog a fák között, vagy ahogy a napfény csíkjai Elio sötét fürtjeit érik a nyitott hálószobaablakon keresztül, és miközben mindez finoman érzéki, a háttérben egy kikerülhetetlen feszültség gyűlik össze.

Guadagnino ezt a nyers, azonnali energiát már a kezdetektől fogva megteremti a zenével. A kortárs klasszikus zeneszerző, John Adams bonyolult, kitartó „Hallelujah Junction – 1st Movement” című zongorája már az elegáns címsor alatt magával ragad minket, míg Sufjan Stevens panaszos, szintetizátoros „Visions of Gideon”-ja a film pusztító záróképe alatt gyötrelmesen szomorú hangon zárja a filmet. (A Szólíts a neveden film végéig meg akarod nézni a záró stáblistát – az a hosszú, utolsó kép annyira átütő. Komolyan nem tudom, hogy Chalamet hogyan csinálta meg, de itt komoly mesterség van a levegőben.)

Közben Guadagnino ihletett módon használja a Psychedelic Furs „Love My Way”-jét, egy ikonikus ’80-as évekbeli New Wave-dallamot, amit valószínűleg már milliószor hallottál, de soha többé nem fogod ugyanúgy hallani. Először egy szabadtéri diszkóban játssza el, ahol Oliver annyira meghatódik a pattogó, ütős ütemtől, hogy nem tud nem ugrálni rá, és minden öntudatosságot nélkülözve elveszik a zenében.

Látni, ahogy ez a toronymagas alak a Converse magas szárú cipőiben csak úgy táncol a táncparketten, a tiszta öröm pillanata, de olyan is, mintha egy gát szakadt volna át Elióban, hogy ilyen közel van valakihez, aki ennyire szabadnak érzi magát. A második alkalommal, amikor Oliver és Elio utazásának vége felé játssza el, olyan, mintha egy időkapszula hangsávja lenne, mivel a végtelennek tűnő érzelmi lehetőségek egy pillanatát idézi fel.

Tudják, hogy amit találtak, annak véget kell érnie – tudjuk, hogy véget kell érnie. De a mindig kiváló Stuhlbarg gyönyörű monológja Elio melegszívű és nyitott apjaként némileg enyhíti a csapást. Ez egy tökéletesen kalibrált jelenet egy ilyenekkel teli filmben, és egy a millió ok közül, amiért a „Szólíts a neveden” messze az év legjobb filmje.

Szólíts a neveden filmről további érdekességeket találhatsz itt.

Szólíts a neveden teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.