Thor: Ragnarök kritika és elemzés (2017)
Thor: Ragnarök filmértékelés és vélemény
Nem választottam volna Chris Hemsworthöt a Marvel áttörő vígjátéksztárjának, amikor először kapta meg Thor, a mennydörgés istenének szerepét, de kiderült, hogy ő az egyik legjobb dolog ebben a véget nem érő megafranchise-ban. Magas, izmos és hihetetlenül jóképű, de van egy önironikus csillogás a szemében. Amikor Thor a nagymenő sportoló módban van, Hemsworth fanyar macsósága a fiatal Sean Connery-t idézi James Bondként, aki felvonja a szemöldökét a körülötte lévő kukoricáson. Amikor bukdácsol és bukdácsol, zavarba ejtő cary grant-i vonásokat fedezhetünk fel benne. Amikor pedig többé-kevésbé egyenesen játszik, reakcióiban ott van az átlagos férfiasság. Mindez emberivé teszi a színészt, akit állandóan az a veszély fenyeget, hogy életnagyságú akciófiguraként kezelik.
Hemsworth karizmája tartja össze a Thor: Ragnarök című filmet, amikor az azzal fenyeget, hogy szétesik, ami sajnos gyakran előfordul. Az Eric Pearson, Craig Kyle és Christopher Yost által írt és Taika Waititi („Vadászat a vademberekre”, „Mit csinálunk az árnyékban”) által rendezett film majdnem, de nem teljesen önálló alkotás, amelyet csak Thornak a Végtelen kövek keresése köt össze a korábbi „Bosszúállók” filmekkel, ami miatt a tűzdémon Sutur fogságába került. A démon elmondja neki, hogy apja, Odin (Anthony Hopkins) már nincs Asgardon, és hogy a szülőbolygójuk hamarosan elpusztul a Ragnarökben, a megjósolt apokalipszisben. Ezt követően a film több párhuzamos elbeszélésre szakad.
A film teljes fele egy udvari intrika/háborús kép, amely azt mutatja be, hogyan veszi át Asgardot Thor rég elveszett nővére, Hela (Cate Blanchett), a fekete ruhás természeti erő, aki harc közben mintha démoni szarvasbőgővé változna: fejéből elegáns agancsok nőnek ki, amelyeket akár tintába mártott ecsettel is rajzolhattak volna a levegőbe.
A másik „Thor: Ragnarök” egy nagyrészt komikus gladiátorfilm börtönthriller akcentusokkal: Thor a Sakaar bolygón reked, ahol arra kényszerül, hogy megküzdjön a bolygó uralkodó bajnokával, a Hulkkal (Mark Ruffalo). Ahogy a trailerekből kiderült, Tom Hiddleston Lokija is visszatér – és miért ne tenné? Ő a franchise legszórakoztatóbb gonosztevője, vagyis antihőse, annyira elbűvölő, hogy amikor Thor elkerülhetetlenül enged a karizmájának, és mellette harcol, mind ő, mind a közönség egy pillanatra elfelejti, mennyi halált és vagyonpusztítást okozott az előző fejezetekben.
A túlképzett mellékszereplők sok mindent tesznek a nem-egészen eléggé. Sakaar „nagymestere” Jeff Goldblum, aki pontosan olyan alakítást nyújt, amilyet Jeff Goldblumtól elvárnánk egy ilyen projektben: intellektuálisan távolságtartó, komikus és okoskodó, ugyanakkor valahogy kicsinyes, önkényes és szadista. Goldblum egyedülálló zsenialitása abban rejlik, hogy olyan sorokat is képes eldobni, amelyek a lapon olyan túlérettnek tűnhettek volna, mint a hetekig érlelt avokádó, például: „Tapsoljuk meg az összes alulmaradt versenyzőnket, akik olyan borzalmasan meghaltak”.
(Abból, ahogy leleményesen hozzáteszi az „um”-okat és „ahh”-kat, látszik, hogy ő is jazz-zenész.) A legrosszabb, amit róla mondhatok, hogy itt inkább szimpatikus, mint jól használható. Vagy sokkal többet kellett volna belőle mutatni – bár nem Blanchett rovására, aki egy csábító huppanás -, vagy a filmkészítőknek finomabban kellett volna formálniuk az erőfeszítéseit, hogy a zsenialitása jóhiszemű karakterré álljon össze, vagy pedig a dadaista őrület felé tolódjon, mint Tim Curry Dr. Frank N. Furter szerepében a „Rocky Horror Picture Show”-ban vagy a néhai Gene Wilder címszereplése a „Willy Wonka és a csokoládégyár”-ban. (Úgy tűnik, Waititi és társai ez utóbbira törekedtek Goldblum szerepeltetésekor: amikor Thor bemutatkozik Sakaarban, a „Pure Imagination” szól a filmzenén).
Valkűrként, egy alkoholista fejvadászként, aki egykor Hela ellen harcolt, most pedig a Nagymesternek dolgozik, Tessa Thompson több mint jól megállja a helyét Hiddleston, Hemsworth és Ruffalo jeleneteiben. Keményen megkeményedik, mint egy kemény nő egy 1940-es évekbeli detektívfilmben, aki okoskodik. Skurge szerepében, aki túléli Hela pusztító asgardi hatalomátvételét, és a túlélés érdekében csatlakozik hozzá, a Gyűrűk ura sztárja, Karl Urban jól érzékelteti az eladott ember boldogtalanságát, aki tudja, hogy jobb, mint az élet, amit célszerűen választott; de alakításának nagy része olyannyira gyötrődő reakciófelvételekre redukálódik, hogy elgondolkodhatunk – ahogy Thompson esetében is -, hogy a legjobb részeket kivágták-e a tempó miatt.
A megjelenés előtt sokat emlegették az állítólagos drasztikus hangnemváltást, amely egyedivé teszi ezt a projektet. Könnyed, vidám, nagyrészt komikus alkotásként árulták – gyakorlatilag a Marvel megszokott paródiájaként, ahol Thor és Hulk a horgonya egy olyan haverfilmnek, mint amilyeneket Bob Hope és Bing Crosby szokott gyártani. Vannak pillanatok, amikor közel kerül ehhez az ígéretes filmhez, és amikor betalál, akkor elragadó – különösen a nagyon széleskörű pofonok során, mint amikor Hulk belép az arénába, Thor pedig megkönnyebbülten nevet, és kijelenti:
„Ismerem őt – egy munkahelyi barátom!”. „; és a viszonylag visszafogott jellemfejlődés pillanataiban, amikor Thor és Hulk négyszemközt beszélgetnek, és megtudjuk, hogy a nagy zöld fickó imád a Sakaaron lenni, mert az emberek sportoló szupersztárként és népi hősként kezelik, szemben a Földön tapasztalt páriakezeléssel. (Ha az ember főleg a Hulk-zúzásban jó, megkönnyebbülést jelent, ha olyan munkát kap, ahol semmi mást nem kell csinálnia.)
Amikor Hulk visszaváltozik Bruce Bannerré, Ruffalo emlékeztet minket arra, hogy itt két alakítást nyújt, mindkettő kiváló. Élvezi a Hulk fenyegető fizikalitását – egy Andy Serkis legjobbjával egyenrangú motion capture alakítás -, de amikor visszaváltozik átlagos emberré, mintha összezsugorodna önmagában. Nem fél kihasználni az alacsony termetét a nevetéshez, és a nagyméretű Hemsworth mellett úgy jelenik meg a nagyméretű felvételeken, mint a Laurel és Hardy szuperhős válasza. Banner panaszai is kicsik – és mégsem azok, mert felismerhető az emberségük: „Csak arra használsz, hogy Hulkhoz juss” – nyafogja. „Ez undorító. Rossz barát vagy.”
Sajnos, mint a Marvel-filmek esetében gyakran, a kalandos részek nem elég kalandosak, és a kiszámíthatóbb részek – a CGI-vel telített harcjelenetek, amelyekben testek pörögnek a levegőben; a nagyfelvételek égő városokról és tomboló óriáslényekről; a zúgó, csavarodó csillagkapuk és az égből meteorként lehulló testek képei – inkább frenetikusak és hangosak, mint ihletettek, és végül monotonná válnak. A film utolsó harmada, egy újabb Marveles nagy csata, ugyanolyan unalmas, mint amilyen szerethető az első kétharmad.
Van egy kis posztkolonialista kritika szaga abban, hogy Asgardot olyan birodalomként mutatják be, amely háborúra épült, de most képmutató módon gratulál magának, amiért békés, de a forgatókönyv nem fejleszti ki az ötletet olyan jól, ahogyan lehetne. Egy csúcspontot jelentő fordulatot, amelyet itt nem árulok el, olyan hangnemben mutatnak be, amely megkérdőjelezi a film egész megközelítését. („Ant-Man” státusza, mint a legjobb MCU-film, ami nem a márkán kívül készült, továbbra is megkérdőjelezhetetlen.) Csak a fő négyes – Hemsworth, Hiddleston, Thompson és Ruffalo – komikus kémiája akadályozza meg, hogy a „Thor: Ragnarök” egy újabb szokásos szuperhősös összeomlás- és szétcsapás-fesztivállá fajuljon.
Mégis, van itt bőven mit szeretni. Waititi, operatőre, Javier Aguirresarobe („Blue Jasmine”) és Dan Hennah látványtervező a ’60-as és ’70-es évek pop art-hatású képregény-adaptációiból merít, mint például a tévés „Batman”, a „Logan’s Run”, „Flash Gordon” és „A fekete lyuk” című filmekből, a képernyőt giccses jelmezekkel, bútorokkal, műtárgyakkal és gépekkel töltik meg, amelyeket a néhai nagy illusztrátor, Jack Kirby csempés, bütykös stílusában képzeltek el, és mindezt túlszaturált színekben mutatják be.
A diszkós-drogos-tripes mivoltuk üdvös változatosságot jelent a szuperhősfilmek alapértelmezett, véresre nyúzott kinézetéhez képest. Egy ponton Thor a főváros belső terének piros-fehér mintázata miatt panaszkodik, és jól is teszi, mert förtelmesek. Mark Mothersbaugh, a Devo egykori társalapítója és zeneszerzője, aki négy Wes Anderson-film zenéjét szerezte, retro-szinti hangsávot alkot, amely illik a sci-fi filmek azon korszakához, amelyben a szereplők overallt viseltek. Ez a film közel-közel, de nem szivar, de nagyrészt annyira élvezetes, és annyira szerény céljai vannak, hogy a csalódásai nem pusztítóak. Az első 90 percet bármikor megnézném újra.
Thor: Ragnarök filmről további érdekességeket találhatsz itt.
Thor: Ragnarök teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.