Wonder Woman kritika és elemzés (2017)
Wonder Woman filmértékelés és vélemény
Mióta William Moulton Marston 1941-ben megalkotta Wonder Womant, a történeteit mindig is az jellemezte a legjobban, amikor a történetei a feminista ethoszra támaszkodtak. Amikor a művészek az együttérzését tekintik a megértésének kulcsának – és nem a harcban tanúsított brutalitását -, a közönség egy olyan szuperhőst ismerhet meg, aki azt nyújtja, amit senki más: egy olyan hatalmi fantáziát, amely a nők bensőségét és vágyait részesíti előnyben. A film azonban ritkán ad helyet ilyen nagyszabású női fantáziáknak. A képregényadaptációkban pedig a nők lehetnek kemények, viccesek és magabiztosak. De ritkán ők a saját sorsuk építői.
Mint régi Wonder Woman-rajongó, aggódtam, hogy a karakteres élei le lesznek csiszolva, amikor eljött az ideje az önálló filmjének. Wonder Womant valószínűleg könnyebb bosszúálló hősnőként eladni, mint számtalan más filmet, de kevésbé jellegzetes. A film elején azonban észrevettem azt a terepet, amelyhez Patty Jenkins rendezőnő a leggyakrabban fordult az érzelmi átvezető vonal megteremtése érdekében. Ez nem a penge csillogása volt, és még csak nem is Themyscira festői partjai, az utópisztikus paradicsom, amelyet Wonder Woman otthonának nevez.
A csendes valósághű pillanatokon és a villámgyors akciójeleneteken keresztül Jenkins tekintete gyakran bölcsen visszatér főhősnője, Diana (Gal Gadot) arcára. Az ő arca olykor kíváncsi, morózus és dühtől jellemzett. Legtöbbször azonban ragyogó, nyílt mosolyt visel, amely magában hordozza az optimizmust és a reményt, ami hű a karakter hosszú történelméhez, és egyben egy nagyon is szükséges üdvösséget nyújt a többi blockbuster kínálta lehetőségekhez képest. A Wonder Woman viszont nem csak egy jó szuperhősfilm. Ez egy őszintén jó film, amelyben nincs szükség minősítésekre. Inspiráló, felidéző, és sajnos kissé dühítő is, amiért nem vállalja a kockázatokat.
Az Allan Heinberg által írt, Zack Snyder és Jason Fuchs által is jegyzett sztori a Wonder Woman 76 éves történetéből merít ihletet. Fiatal lányként Diana az olümposzi istenek által létrehozott, elzárt szigetparadicsom, Themyscira amazonjainak szerető védelmét élvezi. Egyik amazon sem vadabb és védelmezőbb, mint az anyja, Hippolyta királynő (Connie Nielsen). Diana azonban arra vágyik, hogy nagynénje, Antiopé (a sztár Robin Wright) kiképezze a háború művészetére.
Kedves, fiatal lányból kíváncsi, bátor, fiatal nővé cseperedik, aki sosem habozik segíteni a rászorulókon. Még egy olyan férfit is megment, mint Steve Trevor kapitány (egy végtelenül bájos Chris Pine), aki az első világháború hírét hozza, amikor a szigeten lezuhanva megzavarja ezt a csak nőkből álló szentélyt. Diana hátrahagyja az egyetlen életet, amit valaha ismert, és az 1910-es évek végi Londonba indul, hogy megállítsa a háborút, amelyet szerinte Árész isten befolyásol.
Matthew Jensen operatőr, Aline Bonetto látványtervező és Lindy Hemming jelmeztervező pompás utópiává formálja Themyscirát, amely számos kulturális érintkezési pontot használ fel. Ez mentes a hellén befolyástól, amit egy olyan történettől várnánk, amely ennyire a görög mítoszokból merít ihletet, az amazonok úgy alakítják ki otthonukat, hogy tiszteletben tartják a körülöttük lévő buja természetet, nem pedig elpusztítják azt.
Nem is steril. A Themyscira-ban játszódó jelenetek káprázatos színekben pompáznak, beleértve a páncélok aranyát, az őket körülvevő tenger kerámia kékjét, a meleg krémszíneket és a mélybarnákat. Jenkins sok ilyen jelenetet szélesvásznú felvételen forgat, kiélvezve ennek a kultúrának a fenséges jellegét. Hasonlóképpen, az amazonok története, amelyet Hippolyta sűrű, de gyönyörűen ábrázolt háttértörténetben mesél el, Caravaggióra emlékeztető festői minőséget idéz. Mindezek után, bár a „Wonder Woman” vizuálisan is sokat nyújt, amitől ez a film annyira magával ragadó, az Gal Gadot és Chris Pine.
Gadot csodálatosan testesíti meg a kíváncsiság, az őszinteség, a vagányság és az együttérzés keverékét, amely Wonder Woman alapját a kezdetek óta jellemzi. A legfontosabb, hogy ő viseli a ruháját, nem a ruha viseli őt. Olyan klasszikus hősiességet idéz, ami egy friss levegőt jelent, és Christopher Reeve 1970-es évekbeli Supermanhez való hozzáállására utal. Hasonlóképpen, Pine reményteli világfáradtsággal és éles humorérzékkel párosítja reménykedését.
Több mint képes arra, hogy érzelmi komplexitást hozzon egy olyan karakterbe, akit leginkább úgy jellemezhetünk, mint egy nyomorult pasit. Különösen nagyszerű jelenetek vannak az elején, amikor Diana arról beszél, hogy a férfiak feleslegesek a női örömökhöz. Steve-et mintha megviselné a nő jelenléte, ami hitelessé teszi a történetük alakulását. Kettejük kémiája magával ragadó, így a „Wonder Woman” egy sikeres romantikus és szuperhős-eredettörténet, amely az egyik legbrutálisabb háború idején játszódik.
Legjobb esetben a blockbusterek olyan csodálatot keltenek, amely egyszerre lehet megalázó és izgalmas. Gondoljunk csak arra, amikor először láttuk a T-Rexet a Jurassic Parkban, vagy a feszültségre, amely az egész „Aliens”-et áthatja. A „Wonder Woman” különösen a Themyscira-ban játszódó legkorábbi fejezetben jeleskedik ebben. Megdobbant a szívem, amikor láttam Antiope vigyorát egy heves harc közben, és Hippolyta gyengéd jeleneteit Dianával.
A „Wonder Woman” semmihez sem hasonlítható, ami előtte volt, abban, ahogyan örömmel mutatja be a nők közötti bajtársiasságot, akik közül sokan színesbőrű és 40 év feletti nők. Izgalmas nézni, ahogy az amazonok edzenek és beszélgetnek egymással. Ezek a nők vadak és kedvesek, hűségesek és bátrak. Ha valamit, akkor azt kívántam, bárcsak a film egy kicsit tovább időzött volna Themyscira-ban, mivel az ő kultúrájuk annyira meghatóan van ábrázolva. Emellett egyszerűen fantasztikus volt látni Artemiszt (Ann J. Wolfe) és Antiopét csatában.
Máshol a mellékszereplők egyenetlenek. A gonosztevők – a megszállott német Ludendorff tábornok (Danny Huston) és az őrült tudós Doktor Maru, becenevén Doktor Méreg (Elena Anaya) – túl nagy vonalakban vannak megrajzolva, és túl kevés részletet kapnak ahhoz, hogy tartós hatást gyakoroljanak. Diana bajtársai, akiket Steve gyűjt össze, hasonlóan kevés részletet tartalmaznak. Charlie (Ewen Bremner) egy skót mesterlövész, akit a háborúban tapasztaltak tönkretettek. A főnök (Eugene Brave Rock) egy indián, aki a háborúból profitot kovácsol. Sameer (Saïd Taghmaoui) egyfajta bizalomművész. De a színészek képesek elég őszinteséget és szellemességet adni ezeknek a karaktereknek ahhoz, hogy megjelenésük emlékezetes legyen.
Bár a Wonder Woman összességében könnyed, humoros és reményteli film, nem fél a politika érintésétől sem. A film feminizmusa ravasz. Ez olyan pillanatokban mutatkozik meg, amikor a színesbőrű karakterek kommentálják az életben elfoglalt helyüket, Diana pedig szembesül az intelligenciáját kétségbe vonó, befolyásos férfiak szexizmusával. Természetesen a feminizmus, a bájos alakítások és az elragadó humor semmit sem érne Patty Jenkins rendezése nélkül.
A szuperhősfilmek természetüknél fogva magukban hordozzák azt az izgalmat, hogy látjuk, ahogy ezek a karakterek életre kelnek és nagyszerű képességekkel hadonásznak, de túl gyakran a harci jelenetek sem epikusak, sem magával ragadóak. Gyakran csak lapos megvilágítású, fantáziátlanul keretezett extravaganciák, amelyekben a szereplők repülőgép-hangárokban és más szürke környezetben harcolnak.
Ami azonban a Wonder Womant olyan hólyagossá teszi, az Jenkins jellegzetes tekintete, különösen a harci jelenetekben. Igen, a CGI időnként félkész, ami időnként kizökkentett a lendületből, de összességében a rendezői hangja annyira jellegzetes, és az akció kezelése annyira ügyes, hogy teljesen lenyűgözött. Kiemeli az amazonok nagyszerű fizikumát, beleértve Diana testét is, és teljes teret ad az akciónak, hogy lélegezzen, anélkül, hogy a túlzott vágás vagy a közelképek túlzott használata megterhelné. Az akciót egyfajta táncként kezeli, a fontos karaktereknek sajátos stílusuk van, így semmi sem tűnik ismétlődőnek. A Themyscira és Diana első világháborús csatatérre való belépését bemutató jelenetek különösen példaértékűek.
Sajnos több olyan döntés is van, amely megakadályozza, hogy a film teljes mértékben megélje a kezdetben bemutatott egyedi, feminista célokat. Árész, amikor a legvégéhez közeledve végre bemutatkozik, először úgy tűnik, hogy a háború istenének egy kissé okos átvétele. Nem annyira a világ végére törekszik, mint inkább egy újat akar teremteni az emberiség legsötétebb aspektusainak befolyásolásával. De aztán a történet átbillen egy sokkal hagyományosabb szuperhősfilmbe, mint amilyen korábban volt.
A harmadik felvonásban válik nyilvánvalóvá, hogy a film egy kibővített filmes univerzum része. Mintha az utolsó 30 percet egy teljesen más filmből vágták volna ki, amely egy olyan bombasztikus, zavaros, tüzes finálét akart létrehozni, amelyre túl sok szuperhősös alkotás törekszik. A harmadik felvonás Diana valódi eredetének megközelítése határozott szakadékot teremt az őszinte feminista célok és egy olyan cég vágyai között, amely gyakran nem érti, hogy az emberek miért vonzódnak egyáltalán ehhez a karakterhez. Vannak azonban elég megható jelenetek – például Diana utolsó jelenete Steve-vel -, amelyek megakadályozzák, hogy a finálé teljesen elnyomja a filmet.
A hibái ellenére a Wonder Woman gyönyörű, jószívű és felemelő, ami miatt alig várom, hogy újra megnézzem. Jenkins és munkatársai megcsinálták azt, amiről korábban azt hittem, hogy lehetetlen: olyan Wonder Woman-filmet hoztak létre, amely inspiráló, hófehér és együttérző, méghozzá olyan módon, hogy tisztelettel adózik annak, ami ezt a karaktert ikonná tette.
A filmről további érdekességeket találhatsz itt.
Wonder Woman teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.